Hogyan kerül egy egyházvezető kutatói ösztöndíjjal Skóciába?

Véletlenszerűen – egy fiatal lelkész pályázott és nyert ösztöndíjat az edinburghi egyetemre, akinek adminisztratív okok miatt az utolsó pillanatban lehetetlenné vált a kimenetele, és az ösztöndíjas hely üresen maradt. Az egyik zsinati elnökségi tanácson tréfásan megkérdeztem, nem mehetnék-e ki én a helyére, aztán ez a tréfa komolyra fordult. A zsinati külügyi iroda és Ódor Balázs irodavezető vette fel a kapcsolatot a skótokkal, akik szívesen fogadtak, és kutatói ösztöndíjasként mindent megteremtettek ahhoz, hogy zavartalanul végezhessem a munkámat. A skót egyház kedvességéből nem diákszálláson, hanem egy kis lakásban lakhattam ebben a hónapban, így nem kellett egy skót diáknak sem egy magyar püspökkel megosztania a szobáját, pedig ez érdekes helyzet lett volna.

Mi volt az ösztöndíj célja?

Készül Kálvin Institutiójának új fordítása. A fordítást Buzogány Dezső professzor végzi Erdélyben, rám pedig a szaklektorálás nem mindig könnyű és nem mindig hálás feladata hárult. Elég sok mindent fordítottam már életemben, és azt tudom mondani: bár fordítani a legnehezebb, bizonyos értelemben mégis szebb és könnyebb feladat, mint a szaklektorálás, hiszen a fordító szuverén, míg a szaklektornak mindent ellenőriznie kell betűről betűre. Ez rendkívül időigényes munka. Ez az ösztöndíj lehetőséget teremtett arra, hogy minden más teher alól felszabadulva erre összpontosítsak – a püspöki hivatal munkatársai levettek a vállamról minden adminisztratív terhet. Ezen kívül hermeneutika-kutatással foglalkoztam: felkérést kaptam arra, hogy tanulmányt írjak lelkipásztorok számára a mindennapi gyakorlati igehirdetést segítő hermeneutikai szempontokról. Óriási terület ez, bár úgy veszem észre, hogy a tudományterületet húsz-harminc évvel ezelőtt jellemző láz, amely szerint ez volna az igazi bölcsészettudomány, csillapodni látszik. Nem a legújabb fejlemények bemutatása a feladatom, hanem az utóbbi negyven-ötven esztendő hermeneutikakutatásai tanulságának leszűrése.

A kettő közül melyik terület volt a nagyobb szerelem?

Miután Kálvint nagyon szeretem olvasni is, nem nagyon tudom eldönteni. A hermeneutika könnyebb volt, mert csak olvastam és jegyzeteltem. Az igazán izgalmas munka a Kálvin-fordítás volt, hiszen ritkán adatik meg az embernek az a szabadság vagy luxus, hogy akár egy fél délelőttöt eltöltsön egyetlenegy mondat helyes értelmezésével. Megpróbáltam nem engedni a kísértésnek, hogy külön jegyzeteket készítsek Kálvin szövegeit olvasva Kálvin hermeneutikájához, noha számos nagyon finom módszertani megjegyzést, utalást találtam, amelyet még nem feltétlenül dolgozott fel alaposan a Kálvin-szakirodalom, de ezt meghagyom a Kálvin-tudósoknak. Az nyilvánvaló, hogy a hermeneutika tudománya fordítótudomány – a görög mitológiában Hermész a tolmácsok istene volt, meg a tolvajoké is. Ő volt az istenek követe, aki fordított – ezek kavarogtak bennem a napi penzumszerűen végzett munka alatt, de a reflektálás későbbre marad.

Mennyire volt ideje megismerkedni a skót reformátusokkal az aktív kutatóélet mellett, templomba, közösségbe járni?

Rendes reformátusként a lakóhelyemhez legközelebb eső református templomba látogattam vasárnaponként. Ez egy igen érdekes, láthatóan középosztálybeli, inkább értelmiségiekből álló gyülekezet volt, de eljuthattam Nyugat-Skóciába is egy skót lelkész meghívásának köszönhetően. Ezt a közösséget magyar mércével mérve falusi gyülekezetnek lehetne nevezni, hiszen egy négyezer fős skót kisváros gyülekezete, ahol mezőgazdaságból él mindenki. Nagyon érdekes a skót reformátusok liturgiája – elgondolkodtató, hogy a skótok istentisztelet alatt mindig ülnek, kivéve, amikor énekelnek. Viszonylag rövidek az igehirdetések – ennek egyrészt örültem, mert a skót akcentus eléggé megnehezítette a prédikáció minden mélységének, finomságának megértését, másrészt kicsit csodálkoztam, hogy Magyarországon az a nyolc-tíz perc, amennyit egy skót lelkész prédikálhat, a bemelegedési időnek szokott számítani. Az okát egyelőre nem tudom, hiszen a régi skót egyházban – a könyvtárban talált régi prédikációskötetek tanúsága szerint – is huszonöt-harminc-negyven percet prédikáltak, elsősorban tanító jelleggel. Ez egy újabb, pár évtizedes fejlemény lehet, hogy elunták a szót a skótok, vagy – elnézést az otromba tréfáért – skótoskodnak a beszéddel. Vannak eleven, virágzó gyülekezetek, és vannak, ahol látható a pangás, a csökkenés, az elfogyás. Igen erős Skóciában a szekularizáció, mindenütt markánsan jelen van az egyházak iránti közömbösség

Tavaly januárban a skót egyház moderátora, David Arnott azt mond­ta a reformatus.hu portálnak adott interjúban, hogy archaikusnak érzi a magyar református liturgiát, valamint, hogy a skót egyház hasonló problémákkal küzd, mint a miénk.

Első benyomásra ez valóban így van. Nehéz viszont eldönteni, hogy kinek a liturgiája archaikusabb. Nem az a kérdés, hogy a liturgia egyik vagy másik eleme honnan, milyen korból való, hanem inkább az a prioritási rend, ami köré egy istentisztelet megszerveződik. Én úgy érzékeltem a templom- és gyülekezetlátogatások után, hogy a skót reformátusoknál az istentiszteleten dominánsabbá vált az imádság, míg nálunk – ezt kénytelen vagyok elismerni – ezt a lelkészek sokszor összecsapják, formális dolognak tekintik. A magyar református lelkész fekete civilben prédikál, a vállán palásttal, a skót református lelkész ehhez képest gyönyörű szép, színes palástokban, neogótikus templomokban, magasított oltárnál, középkori típusú szószékről. Erre nézve nem tudom, hogy ki az archaikusabb. A két egyház állapotának hasonlóságán pedig nem érdemes csodálkozni, hiszen ugyanabban az Európában élünk. Bizonyos mutatók azt jelzik, hogy az egyházaink hasonló állapotban vannak, de a skót egyház sokkal mélyebben áthatotta, átitatta a skót társadalmat. Magyarországon furcsán venné ki magát, hogy minden általános iskolában dolgozik iskolalelkész. Skóciában 1921-ben az egyház átadta iskoláit az államnak, de minden skót iskolában van iskolalelkész. Magyarországon időnként keményen kell küzdeni azért, hogy legyen börtönlelkész a börtönökben. Skóciában kettő jut mindenhová. A különbség oka lehet a negyven-ötven év hazai kommunista diktatúra, de az is, hogy a skót reformáció valóban egy volt a népével. Egy példa erre: ma Skóciában több mint nyolcszáz jótékonysági szervezet van, amelyek nem állami és nem uniós forrásokból, hanem önkéntes munkából, felajánlásokból élnek. Ezek mintegy nyolcvan százaléka gyülekezeti alapítású. A nagy szegénység miatt – mert ők azért nagyon szegények voltak – a szolidaritás erőteljes és mély hálózatát építették ki. Nagyon érdekes volt a számomra, hogy egy szegény társadalomban az emberek nem fordultak el egymástól. Azonban a skótok is szenvedik a szekularizáció okozta érdektelenség mellett azokat a nehéz egyházi kérdéseket, hogy hol vannak a fiatalok, a középkorúak, az értelmiségiek, és a folytatásban az összes magyarországi problémát felsorolhatnám – igen, Európában vagyunk, ők is, mi is.

Mi a legfontosabb dolog, amit hazahozott erről az ösztöndíjról?

Hazahoztam öthónapnyi munkát, amit ott egy hónap alatt elvégeztem, ezért nagyon hálás vagyok Istennek. Barátaim is lettek – a skótok kedves és barátságos emberek. Hazahoztam a meggyőződést, hogy minden lelkipásztornak szüksége van arra, hogy valamilyen módon le tudjon állni, el tudja engedni a kukoricadaráló fogantyúját, mert ha nincs mit darálni, hiába pörgeti. Sokat tanultam a skótok vitakultúrájából – nagyon tetszett a híres brit fairség, a véleményhez mindig kell hivatalból ellenvéleményt is rendelni. Ez egy mély, keresztyén gyökerű hagyomány, amely belátja és vallja, hogy rész szerint van bennünk az ismeret. Láttam jó focimeccset is, és ki is pihentem magam.

Milyen érzés volt nem elsősorban püspöknek lenni egy hónapig?

A püspökség tényleges hivatali munkáját itthon hagyhattam, nem is támadt ebből bonyodalom – a titulust magammal vittem és magyarázkodtam miatta. Érdekes, mert belül nem vittem magammal a püspöki szerepemet – szerettem volna még egyszer életemben diák lenni. Ám mivel jó testvérkapcsolatunk van a skótokkal, akárkivel találkoztam, mindjárt a püspököt szólították meg bennem a bemutatkozás után. Ahogy sok református egyházban, úgy a skótoknál sincs püspökség. Időnként hosszan kellett magyaráznom, nálunk ez hogy van és mit jelent.

Milyen előnye lehet annak, ha egy egyháznak nincsen lelkészi vezetője?

Olyan egyház nincs, mindegyikben van lelki vezetés. Nagyon nehéz ezt modellszerűen értékelni, és azt mondani, hogy a történelem bebizonyította volna, hogy azok az egyházak működnek, élnek, virágoznak, ahol markáns és erőteljes lelkészi vezetés van, vagy éppen fordítva, főleg ahol presbitériumok kormányozzák az egyházat. Ezt én magam sem tudom eldönteni. Inkább úgy mondanám, hogy nagyon ritkák az egyház életében azok a pillanatok, amikor ellenállhatatlanul feszítő erővel lép fel a változtatás igénye az egyházkormányzás szerkezetére nézve. A legutóbbi ilyen a reformáció volt, amikor felrobbant minden és meg kellett szervezni az egyházat, méghozzá jól. Mi magyarok történeti okoknál fogva úgy tudtuk a református egyházat megszervezni, hogy egyházigazgatási szinten is erős és markáns lelkészi vezetése lett a közösségnek. A skótoknál a presbiteri vezetés erős. Biztos, hogy vannak az egyház életének olyan dimenziói, ahol nem lehet előremenni lelkészi vezetés nélkül, és van, ahol mindent le kell tenni a presbiterek kezébe, mert ez az ő asztaluk. Úgy gondolom, egy-két nemzedéken belül ezek a rendszerek közeledni fognak egymáshoz: nálunk egyszerűsödni fog az itt-ott még barokkos, tekervényes egyházkormányzat, a skótoknál pedig differenciálódni fog, többszólamú lesz.

Bagdán Zsuzsanna

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2013. március 24-i számában