A Magyar Örökség Díj egyik idei kitüntetettje Hegyi-Füstös István nyugalmazott református lelkipásztor volt. Az elismerést azok kapják, akik valami kiemelkedőt tesznek a magyar kultúra fennmaradásáért. Hegyi-Füstös István az egyházi szolgálata mellett évtizedeken át gyűjtötte a magyar nép kincseit és ezekről különféle újságokban és rádióban tudósított. Életéről, munkásságáról, hitéről vallott a Magyar Rádió Református félóra című műsorában.

Hegyi-Füstös István több mint fél évszázadon keresztül volt munkatárs az írott és az elektronikus sajtóban. Több, mint hatvanhárom újságba publikált, de soha, egyetlen pillanatra sem tette le a palástot. Számára a legfontosabb mindig Jézus Krisztus ügyének szolgálata volt.

„A famíliánkban kezdettől fogva az istenhit, a zsoltáréneklés, a bibliaolvasás volt a fontos. Ebben a légkörben nőttem fel, és a református elemi iskolában csak megerősítették azt, amit a családban kaptam. Imádság, ének a lélegzetvételem. Olyan környezetbe kerültem, ami gazdagította a hitemet, a tudásomat és elkötelezettségemet is.”

Lelkipásztorként nemcsak a szakrális néprajz – a pünkösdölés, ádventjárás, kántálás, az ünnepkörök népszokásai –, hanem a magyar nép népi kincsei is érdekelték. Az volt a célja, hogy megmentse a feledéstől azt, amit még meg lehetett. Németh Lászlótól kezdve a szentkirályszabadjai cigányokon át – akik nem hegedültek, hanem hárfáztak –, egészen a göcseji mesemondó idős néniig.

A Magyar Rádió csapatával a Muzsikáló képeslapok című műsorral járta az országot. A göcseji tájtól kezdve Kelet-Magyarországig végigbarangolta hazánkat és gyűjtötte azokat a népdalokat, elbeszéléseket, meséket, amelyek annak idején nem kerültek Kodály, Bartók vagy Lajta László figyelmébe.

Hosszú ideig szerkesztette az Egy falu, egy nóta című műsort, ami néprajz és irodalom ötvözete volt egyben. Ez jó alkalom volt arra, hogy a feledésbe merült népdalok és a mellőzött kisemberek a figyelem előterébe kerüljenek.

„Talán a dévaványai Kádár Feri bácsit, a Népművészet Mesterét emlegettük a legtöbbet, aki nemcsak megszólaltatni tudta az összes elképzelhető és elképzelhetetlen népi hangszert, a büröksíptól kezdve a dudáig, hanem saját maga is készített ilyen hangszereket – emlékszik vissza Hegyi- Füstös István. – Akkor került a figyelmem előterébe, amikor egyik riporter barátom azt mondta, hogy Dévaványán járt és ott Kádár Feri bácsi felnyúlt az eresz aljára, kivett egy nádszálat, éles bicskával faragott rajta egyet-kettőt és az elkészült nádsípból olyan csodálatos dallamokat csalt ki, hogy az stúdióképes, előadásra alkalmas, nagyszerű hangversenydarab volt. Kádár Feri bácsi kérésünkre eljött Jászberénybe és ott az addig megszólaltathatatlannak hitt Lehel kürtjét megszólaltatta. A kürt elefántagyarból van faragva, és azt gondolták, hogy nem lehet rezonáltatni ezt a tömör anyagot, ráadásul meg is volt repedve. De Kádár Feri bácsi leleménye áthidalta a problémát. Méhviaszt kért és a repedést szépen betömítette, ezért, ahogy mondta: ’nem suttyant ki a levegő’. Így lett a Rádiónak becses, archív hangemléke, a Lehel kürtje. Olyan gyönyörűen szól, mint az érchangú trombita.”

Életében emellett mégiscsak a hit és a Jézus Krisztusban való szolgálat volt a legfontosabb. „Amikor egy úgynevezett világi írást tettem közzé, vagy előadást tartottam, tulajdonképpen az mind textus nélküli igehirdetés volt. A mélyben, a mondatok mögött ott volt mindig a bizonyságtétel. Nem szóval, hanem a cselekedetek pantomimjével próbáltam bizonyságot tenni. Amikor szentkirályszabadjai hárfázó cigányokkal készítettem felvételt, akkor derült ki, hogy őket is elhurcolták az auschwitzi időkben. Néhányuknak azonban sikerült visszajönni és az elhagyott pincékben húzták meg magukat és kimustrált autóbusz karosszériákban laktak. Amikor az összekötő szövegeket írtam, mindig rámutattam arra, hogy mit érdemelnének ezek az emberek, hogy milyen értékes kultúrát képviselnek és milyen méltatlan körülmények között élnek.”

Ennek köszönhetően is rövidesen fordult a szentkirályszabadjai hárfázó cigányok sorsa. Régi uradalmi szolgálati lakásokba vitték őket, méltóbb körülmények közé kerültek. Hegyi-Füstös István erről akkor szerzett tudomást, amikor Sajkodra ment Németh Lászlóhoz, és egy kis kitérőt tett, hogy meglátogassa a hárfázó cigányokat. „Elszorul a torkom, amikor felidézem, hogy megálltam az egyik ajtóban és egy idős cigányasszony így fogadott: ’Hegyi-Füstös István, a Jóisten áldja meg magát! Mert amikor maga megírta a mi dolgainkat, akkor fordult a mi sorsunk jobbra, és akkortól kezdve van ilyen jó dolgunk.’ Csodálatos érzés volt.”

Hegyi- Füstös István úgy véli, akik ellene vannak, vagy mellőzik a népdalokat, a népi kultúrát, a népi irodalmat, azok nem ismerik igazán. „Én elsősorban nem muzeális, archiváló szempontokat tartottam szem előtt, hanem azt hogy a napjainkat mennyiben teszi kellemessé, érdekessé, értékessé a népi kultúra. Egy-egy népdal, a népi gyógymódok, ételek elkészítése, a természet ismerete, szeretete, a paraszti kultúrában és a diák folklórban megjelenő dolgok mind olyanok, amikre érdemes odafigyelni és gyűjteni, menteni kell.”