„Ők pedig kitartóan rész vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban." (ApCsel 2,42)

Józsi, a baranyai cigányok papja hívei által frissen sütött cipót tesz az úrasztalára. Egy kistérségi ökumenikus evangélizációs hét (mindennap más faluban) vasárnap délelőtti záró istentiszteletén vagyunk együtt több mint százan, az Árpád-kori túronyi templomunkban. Reformátusok, katolikusok, evangélikusok, ortodoxok, gyerekek, fiatalok, középkorúak, idősek, magyarok, cigányok, gyógyuló alkoholbetegek, földművesek, munkanélküliek, tanár és orvos, vállalkozó és nyugdíjas. Egyik este egy kis katolikus imaházba olyan sokan zsúfolódtunk be, hogy többünknek az oltár alatti dobogón kellett kuporognia. Orgona híján egy szál gitár vagy hordozható szintetizátor kísérte az énekeket. Kántorunk, egy sajátos nevelési igényű fiú, évek óta jár kántorképzőbe, hogy kísérhessen minket. Mára szépen játszik, legyen az bármelyik felekezet dallama. Feszült arcok figyelik az elbeszélést az őskeresztyén istentiszteleti gyakorlatról, ahol a házankénti összejövetelek úrvacsoráját „kenyértörésnek" nevezték. A lelkész közben mutatja, hogyan törik meg és adják a vendégnek a kenyeret ma a cigány család asztalánál. Ha valakit családtagként is elfogadnak, már maga is kézbe veheti a kenyeret, hogy törjön belőle. Ahogy mi is tesszük majd a bűnbánati imádság és hitvallás után, Jézus megtöretett testére emlékezve. Mielőtt egy közös kehelyből innánk a bort, Jézus kiontatott vérének jegyeit, visszaemlékszik a lelkész, hogy gyerekkorában a konyhaasztalon csak egy vizespohár volt, mindenki abból ivott. Egy családhoz tartozunk, egy közös test tagjaiként törjük meg a kenyeret és iszunk a kehelyből, a Krisztussal és egymással való közösségünk megéléseként. Három református és egy katolikus lelkész viszi a padsorokhoz a kenyeret és a kelyhet, hogy aztán járhassanak azok kézről kézre, szájról szájra.

Ennek az élménynek a nyomán úgy éreztük, „megmozdult a hely" ezen az istentiszteleten. S abban az ősi templomban úgy lehettünk együtt, ahogy talán sok száz éven át hitvalló őseink. Kálvin imádságát mondjuk: „Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk. Íme, egybegyűltünk itt, és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat..."

Könyörögjünk azért, hogy minél több helyen a Lélek adta szabadság keretei között merjük hitünket és Krisztushoz tartozásunkat akár a legkülönfélébb módokon is bátran megélni!

Bereczky Ildikó