Ebben az esztendőben is elindulunk a temetőkbe szeretteink sírjához. Ahogy minden temetőkertbe vezető út keservesen nehéz, úgy a november eleji kilátogatás sem lesz könnyű – annak ellenére sem, hogy ismerősök sokadalmába kerülünk. Sőt, ilyenkor félő, hogy alig gyógyult sebek elevenednek meg, vagy éppen eddig nem tudatosult kellemetlen érzés tör a felszínre.

Ne csak a virágokat, hanem a lelkünket is készítsük elő a halottak napi találkozóra. Minden egészséges léleknek szüksége van arra, hogy olykor átélje a múltat; hogy ilyenkor hosszabban és mélyebben gondoljon azokra, akiket szeretett, de már nincsenek az élők között. Az emlékezés jó alkalom arra, hogy keressük azokat a benyomásokat, érzéseket, gondolatokat, amelyek az elválás után jelentkeztek. Felfedezhetünk olyan tartalmakat ezekben, amelyeket nem ismertünk fel annak idején. Befejezhetünk félbe maradt mondatokat, amelyeket mi szakítottunk meg, vagy ki sem mondtunk.

Lélekgyógyító szembesülni azzal, hogy alkalmunk van rendet teremteni önmagunkban – azonban a rendteremtésnek is vannak akadályai. Az egyik legtöbb gondot okozó kérdés a tehetetlenség: szeretteink halálával emlékeinket teljesen átszövi a tehetetlenség kínzó érzése. Különösen felerősödik ez, ha a halál érkezését a kiszolgáltatottság nyomasztó állapotában éltük meg; ha nem volt segítségünk, vagy a segítők is kudarcot vallottak; ha nem volt eszközünk, és „bár a csillagot is lehoztuk volna”, de gyámoltalanul álltunk, akkor megsérült a lelkünk.

A sírkertben a legtöbb hantre hasonló hozzátartozók hozzák virágcsokraikat a hála jeléül, ugyanakkor megbocsátásért esengő szívvel. Jó is lenne ez, mert a valós és a vélt bűntudatot is oldani kell. A gond akkor kezdődik, amikor felszabadulás helyett a gyötrő, megválaszolatlan kérdések, gonosz fantáziák tolakodnak előtérbe. A tehetetlenség érzését kell a valóságnak megfelelő szintre hozni. Nem becsülhetjük alá saját tapasztalatainkat, de nem engedhetjük eluralkodni az önemésztő képzeletet.
A feltámadás hitében élő ember könnyebben néz szembe a halállal – másokéval és sajátjával –, és a halált kísérő jelenségekkel. A tehetetlenségről tudni kell, hogy nem Isten akaratából való dolog: a Biblia alig említi, vagy ha igen, akkor abban az értelemben, mint az engedetlenné lett ember önkínzó állapotát, amit saját eszköztárral nem tud megoldani.

„Az én népem felcserélte az Ő dicsőségét tehetetlenséggel! (…) Vajon nem te szerezted-e ezt magadnak.” (Jeremiás 2, 11-17) Az önszerzés eredményével szemben a Teremtő akarata: „A szeretet soha el nem fogy.” (1Kor 13,8), azaz az Istentől való szeretet soha sem tehetetlen, hanem örökre cselekvő és megmaradó.

Halottak napján vegyük ajándékul, hogy Isten szeretete legyőzi bennünk a halál félelmét, és feloldja az ezzel kapcsolatos szorongásainkat. Meggyógyult lélekkel legyünk mások vigasztalói is!

Csűry István

Az írás a királyhágómelléki püsüök facebook-oldalán jelent meg.