Fogolydilemmában

2012. augusztus 07., kedd

Kézzelfogható eredmények és kötelező érvényű megállapodások nélkül zárult még június közepén a brazíliai Rio de Janeiróban megtartott Rio+20 elnevezésű környezetvédelmi csúcstalálkozó. A szakértők, állam- és kormányfők részvételével zajló ENSZ-konferenciát annak az 1992-es riói tanácskozásnak a huszadik évfordulóján rendezték meg, amelyik a fenntartható fejlődés és a klímaváltozás elleni küzdelem kérdését a világpolitika napirendjére emelte. Az esemény kapcsán Kodácsy Tamás teológussal, az Ökogyülekezeti Tanács egyik tagjával beszélgettünk a körülöttünk zajló folyamatokról.

Nemcsak érdemi eredmény nem született Rióban, de az elmúlt húsz év tendenciáit tekintve is elkeserítő a helyzet. Az energiafogyasztásunk a másfélszeresére nőtt, és bár a megújuló energia felhasználása szépen fejlődött, a világ energiatermelésének összetétele környezetvédelmi szempontból rosszabb lett. Napjainkban több szenet, kőolajat és földgázt égetünk el, mint valaha, és a környezetvédők reményei sem látszódnak beigazolódni: még sok évtizedre elegendő tartalékokat rejt a föld gyomra a fosszilis energiahordozókból. Talán nem túlzás, hogy kilátástalannak tűnik a helyzet. Végünk?

Fogságban vagyunk. Olyan helyzetben, mint a két rabló, akiket elfogtak egy kisebb bűncselekményért, de a nagyobbat, amiről szintén tud a rendőrség, nem tudják rájuk bizonyítani. Ezért külön-külön, egymástól elválasztva bezárják őket, és vádalkut kínálnak nekik. Ha az egyik vall a másik ellen, akkor a tanúskodó büntetését elengedik, a másik nagyon súlyos büntetést kap. Ha mindketten vallanak, akkor mindkettő közepesen súlyos büntetést kap. Ha egyik sem vall, akkor mindketten enyhe büntetést kapnak. Az ő szempontjukból tehát az lenne a legjobb megoldás, ha együttműködnének, és egyik sem vallana a másikra, így enyhe büntetéssel mindketten megúsznák. De vajon hallgat vagy beszél a másik? Ha nem bíznak egymásban, mindegyik beszél, és egyikük sem nyer a játékban. Ebben a fogolydilemmában van most az emberiség is: mindenki a másikra vár, senki nem vállalja, hogy a pillanatnyi érdekein túl, akár áldozatokat is vállalva, felelősséggel tekintsen a jövő felé, és bízzon abban, hogy a másik is ugyanígy fog cselekedni.

Akkor így teszem fel a kérdést: az utolsó időket éljük?

A végidőkhöz a világszerte tapasztalt szélsőségesen – direkt mondom így – természetellenes jelenségek nyilván hozzátartoznak. Az emberek számára ezek érthetően izgalmas kérdések, de be kell látnunk, hogy teológiai szempontból csak mellékesemények. A teológia nem többes számban beszél a végidőkről, hanem az egyes számú eszkaton fogalmát használja. Ez a kifejezés a véget, az omegát, azaz Krisztus újra eljövetelét jelenti. Azt pedig, hogy erre mikor, mely órában kerül sor, nem tudhatjuk. A kérdés nem is ez, hanem sokkal inkább az, hogyan várjuk ezt az órát. Ültetünk-e még fát? Ha igen, ez a hit és várakozás adhat reménységet számunkra ahhoz, hogy minden negatív jelenség ellenére mégis derűlátással tekintsünk a világra, és cselekvően bízzunk abban, hogy Krisztus megváltó munkája által ez a tövist és bogáncskórót termő világ valami módon mégis helyreáll.

Nem utópia belátást, áldozatot, felelősséget, bizalmat, hitet, várakozást elvárni az embertől, főleg ha döntéshozási pozícióban lévő politikus vagy gazdasági szereplő az illető?

Nem csak a vezetőkről van szó, a hétköznapi emberekre is ugyanez vonatkozik. Általános szemléletváltásra van szükség, ami adott kontextusban valóban irracionális elvárásnak tűnik. A konferenciák, egyezmények, a nyers számítás nem fogja arra sarkallni az embereket, hogy visszafogják a fogyasztást és ökológiailag fenntartható termelést vezessenek be. Éppen ezért meggyőződésem, hogy a paradigmaváltáshoz szükséges nyitottságot, bármilyen országban legyünk, csak a vallás adhatja meg. A keresztyénségnél maradva: a megváltottságunkból merített reménységünk adhat erőt ahhoz, hogy megtegyük azokat a lépéseket, amelyek megszabadíthatnak minket a saját korlátainktól. Nagypolitikai döntések helyett tehát apránként, az emberek szemléletének, életvitelének megváltoztatásával lehet eredményeket elérni, és ebben az egyházaknak óriási szerepük lehet.

A keresztyénség ökológiailag érzékeny vallás. A többi világvallás hogy áll ehhez a kérdéshez?

A keleti vallások – gondoljunk például a reinkarnáció tanára – ciklikusan, körkörösen képzelik el a világ működését, és úgy vélik, hogy a világ tulajdonképpen az istenséggel egyenlő, minden élőlény – növény, állat, ember – az istenség részét képezi, annak emanációja, kiáradása. Szerintük az istenség mindenhol, mindenben ott van. A keleti vallások ökológiai felelősségvállalását alapvetően tehát ez a szemlélet, illetve az ebből következő óvatosság és tisztelet motiválja. A keresztyén szemlélet más: a Biblia világképe szerint a világnak kezdete és vége van. Tehát egy egyszeri, megismételhetetlen dolog, amit – ha a vízözön történetére gondolunk – még Isten sem pusztított el, pedig lett volna rá oka. Szerintünk a világ nem egyenlő Istennel, hanem Isten teremtménye. A semmiből hozta létre, és az emberre bízta. Ez óriási felelősséget ró ránk, hiszen vigyáznunk kell arra az ajándékra, amelyet Istentől kaptunk, és ami az alkotója számára is rendkívül fontos. A mi ökológiai felelősségvállalásunk tehát ennek felismeréséből fakadhat, és ez a felismerés egyre több európai keresztyén közösségre jellemző. A félreértése pedig, miszerint szabadon kizsákmányolhatjuk a ránk bízott világot, beláthatatlan következményekhez vezethet.

A keresztyén gondolkodás, a keresztyén szemléletmód lenne a felelős azért is, hogy mára ide jutott a világ?

Lynn White ökológus ezt állítja, és a korábbi, töretlen fejlődésbe vetett vak hit és a természet feletti rosszul értelmezett uralom miatt van igazság abban, amit mond. Viszont azt is ki kell mondanunk, hogy éppen ennek a felelősségnek kell arra ösztönöznie minket, hogy másoknál többet tegyünk az ökotudatos gondolkodás terjesztéséért.

A keresztyén egyházak ott voltak Rióban? Jelen tudnak lenni az ilyen konferenciákon?

Igen, az Egyházak Világtanácsának delegációja is jelen volt a konferencián, képviselői az ökológiai igazságosságot hangsúlyozták. Ám az egyházi küldöttség számára is csalódás volt az eredménytelenség. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk: nincs akkora szavunk, hogy valódi befolyásunk lehetne ezekre a globális folyamatokra, viszont amit lehet, meg kell tennünk.

Áder János köztársasági elnök, aki hazánkat képviselte a riói csúcson, azt javasolta, hogy jövőre a víz témájában tartsanak ENSZ-konferenciát Budapesten.

Nagyszerű ötlet. Meggyőződésem, hogy Magyarország számára az egyik legfontosabb ökológiai kérdés a víz kérdésköre. Nagyon gazdag édesvízkészletünk van, de az is tény ugyanakkor, hogy a folyóink nem a mi területünkön erednek. Amit kapunk, azt adjuk tovább. Ez egyszerre jelent kiszolgáltatottságot és felelősséget. Fontos szempont a magyarság kulturális kötődése is a vízhez, hiszen az édesvízi sportokban hagyományosan kiemelkedő eredményeket produkálunk. És keresztyénként hangsúlyoznunk kell, hogy kimeríthetetlen a víz témája akkor is, ha annak teológiai vonatkozásait vizsgáljuk.

Ezek szerint készen állunk arra, hogy egy ilyen ENSZ-konferencián vagy legalább annak előkészítése során református egyházként vagy a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsaként mi is megszólaljunk, hozzátegyük a magunk szempontjait?

Nemcsak azon múlik ez, hogy készen állunk-e rá, hanem azon is, hogy van-e igény a szervezők részéről a gondolatainkra. Ha megvalósul ez a konferencia, remélhetőleg lesz arra lehetőség, hogy az egyházak is hallassák majd a hangjukat.

A Rio+20 konferenciához hasonló csúcseseménye az emberiségnek idén a most zajló londoni olimpia is. Sajtóhírek szerint a szervezők az olimpiai létesítmények kialakításakor a fenntarthatóságra is ügyeltek, a lebonyolítás során pedig a környezettudatosságra törekednek.

Példamutató, hogy ezt felvállalta Nagy-Britannia. Valójában minden rendezvényt, így – a Csillagponttól kezdve a zsinati üléseken át a kisebb szeretetvendégségekig – az egyházi szervezéseket is ilyen szellemben kellene lebonyolítani. Sokszor pluszforrás sem kellene hozzá, csak egy kis odafigyelésre, törődésre lenne szükség ahhoz, hogy kíméljük a környezetünket, amelyben élünk.

Kiss Sándor, kép: Kalocsai Richárd

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2012. augusztus 5-i számában

Istent keresem

1Móz 24,28–67

„Az Úrtól indult el ez a dolog… Legyen urad fiának a felesége, ahogyan elvégezte az Úr” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink