Igaz, kicsit féltem, hogy hányan leszünk mi ott „renitensek” (hirtelen nem jutott eszembe a megfelelő szó a nem csak „fekete könyves” keresztyén énekeket szerető reformátusra), de amikor láttam, hogy több mint ezer ember, rengeteg fiatal, mellettük fejkendős nénikék, teológiai tanár, családok kisgyermekekkel várják, hogy elkezdődjön a koncert, megnyugodtam.



Még nem csendült fel akkord, még nem szólalt meg semmilyen szöveg, de azt éreztem: jó helyen vagyok és jó helyre hoztam a diákjaimat is. Ők persze nem nagyon értették mi akar ez lenni, amióta nem voltak templomban (konfirmációjuk óta egyszer sem) ekkorát változott volna az Egyház? Rögtön lenyugtattam őket, ne lelkesedjenek, az otthoni templomukba bizonyára nem került az elmúlt évek alatt színpad és zenekar. Mert egy ilyen kezdeményezéshez sok minden kell. Felelős gyülekezet vezetés kell, olyan lelkészek és presbiterek, akik nemcsak múltban élnek, hanem jövőbe is látnak.

Kell hozzá rengeteg odaszánás, idő, pénz, zenészek, lelkes aktivisták és a Szentlélek nemcsak remélt, hanem valós jelenléte. De, mondtam, várják ki a végét, hiszen nem színpadot meg fényeket jöttünk nézni, hanem együtt szeretnénk magasztalni az Istent. Aztán a fiataljaim valamerre elkeveredtek, én pedig átadtam magam a zenének és annak az érzésnek, hogy reformátusként végre átélem mindazt, amit az átlag hétköznapokban így átélni nem tudok. A beharangozó és a koncert kezdő sorai is ezt ígérték, hiszen Isten felemelő szeretetéről szerettek volna bizonyságot tenni, ahogyan őket személy szerint is felemelte, és ahogyan minket is felemelt.

Eddig, azt kell, hogy mondjam semmi meglepő nem volt ebben az alkalomban, szokásos igei köszöntő, szokásos lassú ráhangolódás. Aztán következtek a nem szokványos dolgok. Mert láttunk már profi zenészeket, láttunk már lelkes zenekari vagy kórus tagokat, hallottunk már tiszta éneket, átéltünk már meghatározó zenei élményeket, de hogy mindezt református templomban, református fiatalok közvetítésével, ez csöppet sem szokványos.



Az sem szokványos, hogy egy ilyen csapat tudatosan nem hagyja el a református énekkincs legszebb darabjait, hanem újragondolva énekelhetővé teszi. Hallottam már a 233. dicséretet (Úr Isten te tarts meg minket) vagy a 286. dicséretet (Jer, dicsérjük az Istennek Fiát) húzni, mint a rétestésztát, borzasztó hangnemekben kísérve, vagy éppen alig énekelve, de hogy tempóban, egy egész templom énekli, lelkesen, fiatalos kísérettel, ez nekem új volt.

Az sem volt szokványos, hogy - talán egy kivételtől eltekintve - olyan új protestáns énekeket válogattak, amelyeknek fordítása kifejezetten jól sikerült, és magyarul is szépen énekelhetőek voltak. Ha az volt a cél, hogy ezekkel engem felemeljenek, akkor sikerült. Felemelő volt hallani és látni, hogy Tim Hughes és Batizi András jól megférnek egymás mellett, ha igényesen és hozzáértéssel szólaltatják meg őket. Hamar eltelt a két óra együtt éneklés és magasztalás, lassan kezdtem a felemelkedésből visszaszállingózni a földre.

Miután megérkeztem, már a földön odajött az egyik diákom, ragyogó arccal rám nézett és azt kérdezte: - Na, tanár úr büszke ránk? - Persze, de miért is? - Csak nem azért mert kibírtátok - kérdeztem abszolút földi módon. - Nem, dehogyis - válaszolt lelkesen - hanem mert végig énekeltük az egészet, már a végén ránk szóltak, hogy kicsit halkabban! Őket is felemelte. Őket, akik reformátusok, de évek óta nem voltak templomban, nem hallgattak igét, nem magasztalták az Istent akkor ott, valami megérintette. Felemelkedtek. Mert tényleg felemelő volt.

Forrás: ttre.hu

A szerző református lelkész és ifjúsági munkás, fotó: Ifj. Szász Barnabás