Eltanácsolták hát Bach mestert attól, hogy még egyszer bemutassa korszakos művét. Kész csoda volt, hogy a minden oldalról bírált Tamás-templomi kántor kibírta a hozzá nem értésből fakadó megjegyzések dömpingjét. Tette ezt úgy, hogy tanítványokat gyűjtött maga köré, s fáradhatatlan alkotó lendülettel komponálta a passiókat, motettákat, orgona-, és zongoraműveket, népies kánonokat, és egyházi kantátákat. Ezek ma már a halhatatlan mesterművek közé tartoznak, melyek a barokk korszakát zárták le és új zenei korszakot nyitottak meg. Mozart ezért mondhatta róla: „Ha valaki köztünk valami igazit alkot, azt Bachtól tanulta.” Az egyháziak is sokszor értetlenkedtek, „túl szépnek”, túl játékosnak, túl díszesnek tartván egyházi muzsikáját, amivel a mester az „istentisztelet szent komolyságát” fenyegeti. Bach viszont a hangok nyelvezetét csodálatos lehetőségnek tekintette ahhoz, hogy vele Istent dicsérje, az embereket pedig a hitre hangolja rá. Bach számára a zene nem volt ugyan istenbizonyíték, de nagyszerű út-mód ahhoz, hogy az Isten-ember találkozáshoz hozzásegítsen. Bach a maga Bibliájában ott, ahol a jeruzsálemi templom felszenteléséről olvashatunk, amit kürtök és hárfák hangjai is kísértek, a következő széljegyzetet írta be: „Az igazán áhítatos, szép zenében Isten mindenkor kegyelmi jelenlétét mutatja meg.” A csodálatos Máté-passiót pontosan száz évvel később, 1829 nagyhetén ismerhette meg a szélesebb publikum, de kellett hozzá olyan jelentős és zseniális művész, mint az akkor 20 éves Felix Mendelssohn-Bartholdy, aki a hatalmas ívű alkotást a berlini énekakadémia hallgatóinak bevonásával adatta elő. Ez a koncert nem csak e jelentős mű újrafelfedezését hozta magával, hanem egyben nyitány lett a Bach reneszánsznak is. Maga a Mester, a Tamás-templom karnagya 1750. július 28-án hunyt el agyvérzés következtében, szegényen, akit először névtelenül temettek el. 20 gyermeke közül többen zenészek lettek. Ma Bach sírja a lipcsei Tamás-templomban található. (ekd.de – 2010-03-20 – dr. békefy – www.reformatus.hu)