A reformáció és a hétmilliárd napja: coram hominibus – de ennyien?

2011. október 31., hétfő

2011. október 31. nem csak a reformáció napja, hanem a hétmilliárd napja is, ugyanis az ENSZ becslése szerint ezen a napon érte el bolygónk népessége ezt a számot. Kodácsy Tamás, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) egyetemi lelkészének írása.

„Száz közt, százezer közt, azon hirtelen, akármi próba, megismerten volna: ezt küldték nekem!” – így köszönti Illyés Gyula a világra jött kisdedet az Újszülött című versében. Együtt örülünk minden új életnek, és kíváncsian várjuk, hogy milyen egyéniség, milyen ember lesz a pólyás csecsemőből.

Ugyanakkor az emberi élet születésének csodáján és derűjén túl, nem tudunk szabadulni a jelen nyomasztó érzésétől: ez a gyermek – aki lehet, hogy éppen a helyi kórházban látott napvilágot – a hétmilliárdodik emberi lény ezen a bolygón. 2011. október 31. nem csak a reformáció napja, hanem a hétmilliárd napja is, ugyanis az ENSZ becslése szerint ezen a napon érte el bolygónk népessége ezt a számot. Az előző, hatmilliárdos jelképes nap 1999. október 12-én volt.

Ebben a vonatkozásban a valóság matematikailag túlszárnyalta a költői képzeletet. Az ember egyetlenségének kihangsúlyozására új sorokat kell írni, mert a „száz közt, százezer közt”, vagy akár „milliók közt az egyetlenegy” fogalmai eltörpülnek a velünk együtt élő felebarátaink mennyiségének a tükrében: hétezer-millióan vagyunk.

Ugyanakkor a bolygónk energiaforrásai nem növekednek, sőt csökkennek, ezért egyre kevesebből kell egyre több embernek megélnie. Milyen mennyiségű földre és vízre van szükségünk önmagunk fenntartására, beleértve az energiafelhasználást és hulladéktermelést? Ha mind a hétmilliárd ember úgy élne mint az átlagos magyar lakos, akkor durván két földgolyóra lenne szükségünk. Ha továbbra is így megy minden, akkor 2050-re a becslések szerint három földgolyóra lesz szükségünk.

Ezek az adatok világosan mutatják, hogy már most több helyet foglalunk el, mint amennyi nekünk igazságosan jutna. Ebből az is következik, hogy vannak olyan országok, ahol embertömegek annyi földhöz és vízhez sem jutnak, mint amennyi arányosan járna nekik. Minél nagyobb ez az aránytalanság, annál nagyobb egy olyan globális katasztrófa valószínűsége, amely ökológiai, demográfiai, vagy háborús drámában ölthet testet. Tudom, hogy e vészharangot számtalanszor megkongatták, és már közönyösek vagyunk a világvégére vonatkozó jóslatokra. Leginkább úgy gondolkodunk, hogy csak megússzuk valahogy, úgysem tudunk tenni semmit ez ellen.

Nem szándékom a nagy apokaliptikus látomásokat tovább növelni, úgyis csak a tehetetlen pesszimizmust mélyíteném tovább. Éppen elég lenne, ha a kis dolgokra és jelekre is odafigyelnénk. Hányszor raktuk már meg a szemetest úgy, hogy nem tudjuk lecsukni? Mikor találtunk utoljára iható vizet (forrást) a szabadban? Mikor láttuk utoljára a Tejutat a csillagos égbolton? Mikor ettünk régi magyar almát utoljára? Nem vonhatjuk meg a vállunkat a pazarló életstílusunkra, a vízkészletünk apadására, a fényszennyezésre és a biodiverzitás csökkenésére. Vannak olyan szép és megragadó természeti élmények, amelyeknek mi még részesei lehettünk, de azt már gyermekeink nem tapasztalhatják meg.

Keresztyén emberként hogyan gondoljunk 2011. október 31-re a reformáció és a hétmilliárd napjára?

A válasz azért sem egyértelmű, mert október 31-én a reformáció 95 tétele, az egyén lenni vagy nem lenni kérdése éleződik ki: a hívő ember hogyan gyakorolhat igazi bűnbánatot? Luther Márton a hívő saját, igazi bűnbánatát hangsúlyozta ki az akkori egyház feloldozó gyakorlatával szemben (búcsú, búcsúcédulák), amely elhomályosította az egyéni felelősséget és lelkiismeretet. A Heidelbergi Káté több helyen egyes számban teszi fel a hitvallási kérdést, és egyes számban válaszolja meg azt. Okkal tekintenek úgy a reformációra, mint az individualista gondolkodás egyik fontos vallásos gyökerére, még akkor is, ha mind Luthernél, mind Kálvinnál egyértelműen hangsúlyos a keresztyének gyülekezete, és az egyházi közösségben való hit megélése. A mai október 31-e sajátos módon a reformáció ünnepével egyrészt szenvedélyesen kötődik az egyénhez, az egyén szabadságához, másrészt az ENSZ hétmilliárd napjával kikerülhetetlenül kapcsolódik a világméretű közösséghez. Sarkítva, ma van az individuum és a kollektívum paradox napja.

Luther beszél úgy az igazságról, amelyet nem érdemből, hanem csak Krisztuson keresztül kaphatunk meg Isten színe előtt állva (coram Deo), és beszél úgy is az igazságról, amelyet az emberek előtt (coram hominibus) kell megélnünk: „mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.” (2Kor 8,21) Ahogyan Krisztus adta miértünk önmagát, úgy kell magunkat adnunk másokért, a szükségben lévő felebarátainkért is. Ám sejtette-e Luther, hogy 494 évvel a reformáció után a coram hominibus ekkora tömeget jelent? Hogy lehet ennyi ember a felebarátom? A coram hominibus mindig a coram Deo mögött áll, én sem akarom az embereket Isten elé helyezni. De nem kerülhetjük ki a mai napon azt a fojtó kérdést, hogy miképpen lehet keresztyén módon viselkedni kétszer annyi emberrel együtt, mint amennyit a Föld elbír?

Első megközelítésben a kérdést a népességpolitika körébe utaljuk, és azt gondoljuk, hogy erre a területre leszűkíthető a probléma. Úgy tűnik azonban, hogy a nyilvánvaló anomáliákkal nehezen tudunk mit kezdeni, és képtelenek vagyunk a népességszám problémáira egységes, releváns választ adni. Mit mondjunk akkor, amikor Magyarország népessége továbbra is vészesen csökken, miközben a világ népessége robbanásszerűen nő? Hazánkban negyvenháromezer terhességmegszakítás történik évente, miközben minden hetedik házaspár meddő, hozzávetőleg százötvenezer pár szeretne gyermeket!?… Ha a nemzetközi vallási irányzatokra tekintek, akkor ugyanez a kuszaság bontakozik ki: egyrészt liberális amerikai protestánsok konzervatív iráni muszlimokkal karöltve a masszív családtervezésben látják a rohamos népességszaporulat megállításának lehetőségét, másrészt római katolikus közösségek hittételekkel érvelve utasítják el a családtervezés mesterséges formáit és eszközeit. Ehhez adalékként, a Magyarországi Református Egyház magzatvédelmi szolgálatáról, a Házasság- és Családsegítő Szolgálat erőfeszítéseiről olvashatunk itt.

A globális és a lokális szintek szövevényes összefüggései, a szabályozás és a gyakorlat ellentmondásai, az életet akaró és nem akaró titokzatos motivációk bogozásával úgy tűnik, hogy nem jutunk közelebb annak a ténynek a feldolgozásához, hogy hétmilliárdan vagyunk.

Mit üzen Isten nekünk, ekkora embertömeget látva? Különös módon az Ószövetségben a nagy nép, a sok utód mindig Isten áldásának, a gazdaságnak a bizonyítéka (1Móz 12,2; 1Móz 17,20; 1Móz 21,18; 1Kir 3,8, stb.) Az Újszövetségben viszont nem találkozunk ezzel a képpel, Isten áldása itt nem fejeződik ki az utódok sokaságával. Lehet, hogy az ókori civilizációk népességrobbanásai miatti vándorlások és háborúk rossz emléke már keserű az Újszövetség korában? Vagy egyszerűen a Római birodalom e provinciális, mindennapi, leigázott létében elvesztette az egyértelmű varázsát a nagy család és a sok gyermek? Vagy ez a momentum is az Ószövetség és Újszövetség kimeríthetetlen mélységű kapcsolatának eleme?

Mindenesetre az, hogy a „nagy nép” mint az áldás fókusza nem jelenik meg az Újszövetségben, nem jelenti azt, hogy Jézus ne találkozott volna sokasággal. Rendszeresen olvasunk arról, hogy Jézust sokaság követte, tódultak utána, és tanította őket (Mt 4,25; Mt 8,1; Mk 5,31; Lk 5,19; Jn 7,31). Nem küldte el őket, még akkor sem, amikor csónakba kellett szállnia, annyira tolongtak körülötte (Mk 3,9).

Sőt a nagy sokaságnak, mintegy ötezer családnak, enni is adott (Mt 14,13-21; Mk 6,32-44; Lk 9,10-17; Jn 6,1-15.) Itt akkor kezdődött el ez a csoda, amikor Jézus a tanítványai tanácsa ellenére nem küldte haza a tömeget, hanem „leültették az embereket csoportokba” (Lk 9,14). Az ültetéssel rend formálódott a rendezetlenségből, irány alakult a kuszaságból. Akármennyien is vagyunk, az újszövetségi felfogás szerint mindenkire szükség van, és mindenkinek van egy helye. Jézus már az elején legyőzi a diabolikus kavarodást. Hogyan is lehetne másképp, mint megállni, leülni a saját helyünkre és figyelni arra, aki teremtette és fenntartja a világot?

Abban a fűben kell enniük, amely az állatok eledele. Nincs olyan csoda, és nincs olyan életre vonatkozó döntés, amely csak az emberre vonatkozik, és a teremtett világra nem: ugyanabban a természetben él ember, állat és növény. Krisztus az Élet kenyere, önmagával táplálja övéit, de nem feledkezhetünk meg azokról az élőlényekről, akikért felelősséggel tartozunk. Miután elmentek, eső jöhetett attól, aki enni adott, hogy felélessze a letaposott füvet.

Az ötezres tömeg így – Reményik Sándor szavaival – „olyan egyszerűn, olyan igazán, túl bölcselkedésen, politikán, a puszta földön ülve” várta a csodát. Megszabadult mindenki attól, hogy eltiporva a másikat előre jusson, hogy közelebb lehessen, hogy első legyen, hogy lássa a látványosságot, hogy utat törjön magának, hogy többet birtokoljon, és hogy megragadja az Élet kenyerét. Jézus a leültetésre vonatozó utasításával összekötötte a hallgatóságot a földdel.

Úgy tapasztalták meg a kenyérszaporítás csodáját, hogy az, aki a földből vétetett, a földön ülve vette magához azt, ami a földből nőtt.

Az ötezer ember megvendégelésében megjelenő jézusi érzékenység és elfogadás az, amely a mai reformáció ünnepet összeköti a hétmilliárd felebaráttal. Jézus nem küldi el a sokaságot; nem fordít hátat nekik; nem verbuvál belőlük hadsereget, hogy elvegyék, amire szükségük van; és nem hagyja őket éhezni sem.

Jézus képes rendet teremteni, képes átlátható módon csoportosítani (Mk 6,40), képes a gondolatába és cselekedetébe bevonni az egész teremtett világot, és értelmes módon össze tudja kapcsolni az embert a földdel. Ha az ökolábnyomunk vizsgálatában, az életstílusunk teljes átgondolásában, a teremtett voltunk megélésével követnénk ebben is Őt, akkor már az maga is csoda lenne, a közösség reformációja.

Kodácsy Tamás

Istent keresem

1Móz 24,28–67

„Az Úrtól indult el ez a dolog… Legyen urad fiának a felesége, ahogyan elvégezte az Úr” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink