A zeneszerző és a karnagy

– Ádám Jenő életművét a zenésztársadalom és a szűkebb szakma is csak felületesen ismeri. Műveit hiába keresnénk a zeneműboltokban, de még a zenei archívumokban sem találnánk őket – mondja Berkesi Sándor, a Debreceni Református Kollégium Kántusának karnagya, aki szerint Ádám Jenő a huszadik század egyik legkarizmatikusabb nemzetszervezője volt, neve mégis méltatlanul feledésbe merült.

Az 1896-ban született Ádám Jenő a Zeneakadémia zeneszerzés szakán Kodály Zoltán osztályában végzett sok más jelentőssé vált zenésszel, egyházzenésszel együtt. Zeneszerzőként és karnagyként indult a pályája, így – bár életművében pedagógiai munkássága dominál – számos jelentős alkotás kötődik a nevéhez. Mindenképp meg kell említeni Magyar karácsony című operáját, Mária Veronika című misztériumjátékát vagy Ábel siratása című oratóriumát, de nem szabad megfeledkezni népdal- és zsoltárfeldolgozásairól sem.

Ádám Jenő ars poeticája
„Minden erőmmel és képességemmel, itthon és külföldön egyaránt, az egyszerű magyar ember művelődését szolgáltam. Minden embernek ott kell dolgoznia, ahol nincs helyettese. Én a zenei népművelést választottam: muzsikálni, énekelni tanítani az embereket, szeretni, érteni a szépet a zenében is. Ez volt a célom" – áll a róla elnevezett szigetszentmiklósi zeneiskola egyik termének falán az önmagát gyakran néptanítóként meghatározó zeneakadémiai professzor predestinációs hitű ars poeticája, amelynek egyik mondatára Szalkay László lelkipásztor is utalt az ünnepségen elmondott rövid beszédében.

Több neves fővárosi kórus munkájában is részt vett, de a legfontosabb ezek közül talán a Zeneakadémia diákénekkara volt, amelynek élén fényes sikereket aratott zeneszerző óriások oratorikus műveinek megszólaltatásával. A magyar zene fellegvárában harminc évig tanította a szolfézs, a kamaraének, a népzene, a módszertan és a dalirodalom tantárgyakat. A professzor hosszú ideig vezette az énektanárképzést és az operai, valamint az ének főtanszakot, és részt vett a protestáns egyházzenei tanszak munkájában is.

A nagy megbízatás

Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjának megünneplésére a Székelyfonó előadásával készült a Zeneakadémia és az intézmény zenekara, kórusa. A karvezető pedig felment olykor az ünnepelthez, hogy útmutatást kérjen a felkészüléshez. „Hagyja abba ezt a steril ünneplést! Írja meg végre az iskolai énektanítás módszertanát!” – szólt rá szokásos szigorúságával Kodály Zoltán Ádám Jenőre, aki szófogadó tanítványként hat hétre elvonult Galyatetőre, és megírta a Kodály-módszer, vagy ahogy eredetileg maga a mester javasolta azt nevezni, a magyar metódus alapját jelentő művét.

E módszertan mai napig a magyar ének- és zeneoktatás fundamentuma. De nem állt meg itt. Összeállította a Szó-mi daloskönyvek sorozatát is, amelyek címlapjára – Kodály iránti tiszteletből – mestere nevét írta szerzőtársként a magáé elé, majd az általános iskola nyolc osztálya számára is énektankönyvet készített, amelyet a nem sokkal ezután kibontakozó kommunista hatalom bezúzatott.

Kodály jól tudta, hogy Ádám Jenő az oktatás minden szintjén tanított, és birtokában van az énekpedagógia legmagasabb szintű elméleti és gyakorlati tudásának, hogy jól ismeri a gyerekek lelkét és képességük határait. Ezért bízta meg őt ezzel a feladattal.

Ádám Jenő szobra mosolyogva, tárt karokkal fogadja az iskolába érkező diákokat és pedagógusokat – mondta Zsigmond Attila a szigetszentmiklósi szoboravató beszédében

A magyar zene követe

A második világháború végén, 1945 februárjában történt, hogy díszvacsorát rendeztek a Budapestet elfoglaló szovjeteknek. A szervezők Ádám Jenőt kérték meg arra, hogy zenével szórakoztassa a vendégeket. A karnagy persze itt is megénekeltette az embereket. Ezt látva Tolbuhin marsall megkérdezte tőle, hogy honnét tud oroszul. „Szibériában voltam hadifogoly az első világháború idején négy esztendeig. Tatarszkban zeneiskolát is alapítottam” – mondta Ádám Jenő. A katonatiszt félig tréfásan csak ennyit válaszolt: „Aki képes egy pillanat alatt így megénekeltetni másokat, az veszélyes ember.” Így gondolhatták ezt a tábornok magyar elvtársai is, mert bár 1957-ben Kossuth-díjjal ismerték el a munkáját, három évre rá, mihelyt betöltötte a korhatárt, nyugdíjazták. Pedig ereje teljében volt még. A minisztériumi csinovnyik, aki közölte vele a kádári kultúrpolitika döntését, cinikusan így zárta a vitát: „Lássa be végre, hogy nem alkalmas az ifjúság nevelésére!”

„Nem pöröltem, félreálltam, letöröltem” – idézte az esetről tudósító egyik levelében Arany János szavait, jóllehet haláláig bántotta a méltatlan mellőzés. Ám akit nem tudott megtörni a szibériai hadifogság – a már említett zeneiskola-alapítás mellett lefordította oroszra Petőfi Sándor János vitézét, és fogolytársaiból színtársulatot szervezve járta a vidéket előadásaival –, akit nem tudott tönkretenni a görög drámákba illő családi tragédiák sora – feleségének és egyik leányának korai elvesztése, másik leányának idegösszeroppanása –, azt ellenségei ármánykodásai sem tántoríthatták el küldetésétől. Folytatta világjárását: a magyar diaszpóra hívására a magyar zene követeként harminchat ország kétszázhatvanegy városában tartott előadást, mindenhol dalra fakasztva közönségét és a helyi magyar református gyülekezetet.

Az egyházzenész

Külföldi útjai során általában parókiáról parókiára járt, és ezer szállal kötődött az itthoni egyházi élethez is. A még diákként írt Az én falum című szvitjének első tétele a 90. zsoltárt idézi. Amikor megmutatta Kodálynak a készülő mű kottáját, a mester tömören csak ennyit mondott: „Ennek a zsoltárnak ritmusa is van.” Ettől fogva a gyülekezeti éneklés megújítása is a céljai közé került, 1937-ben nagy hatású előadást tartott erről a kérdéskörről egy egyházzenei tanácskozás keretében. Szókimondóan beszélt az igénytelenségről, az eltorzult ízlésről, a református iskolák szaktanárhiányáról, a református tanítóképző alacsony követelményszintjéről és a teológusok zenei tájékozatlanságáról is.

Ádám Jenő részt vett a református gyülekezetekben ma is használatos 1948-as énekeskönyv előkészítésében is, neve ott áll a kiadvány bevezetőjében, a szerkesztőbizottság tagjainak sorában. Révész Imre püspök felkérésére ő javasolta az akkor még csurgói vallástanárt, Csomasz Tóth Kálmánt a nagyszabású munka összefogásának feladatára.

Krisztusra mutató élet
Krisztus képére kell formálódnunk a Szentlélek által – figyelmeztetett a szoboravató ünnepségen a 2Kor 3,18 alapján megosztott gondolataiban Szalkay László helybéli református lelkipásztor, aki szerint erre ad nekünk példát Ádám Jenő élete is, így ha szobrára nézünk, ehhez a változáshoz meríthetünk erőt. – A legnagyobb példa számomra az alázat, amellyel Ádám Jenő a maga szolgálatára tekintett. Ő ott akart tenni, ahol mások már nem tudtak, oda akart állni, ahova mások már nem akartak – fogalmazott.

A Debreceni Református Kollégium Kántusára különösen jó szívvel tekintett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy kérésére e kórus éneke búcsúztatta a Farkasréti temetőben felállított ravatalánál 1982-ben. A zeneszerző és az énekkar kapcsolata tíz évvel korábbra nyúlt vissza: Ádám Jenő 1972 szeptemberében meghallgatta a Nagytemplomban a Kántus Psalmus Hungaricus-előadását. – Tőle kaptuk legszebb méltatásunkat – emlékezik Berkesi Sándor, akinek kezdő pedagógusként sokat jelentett az egykori zeneakadémiai tanár biztatása. Később a tahi egyházzenei héten is találkozott vele, illetve többször is meglátogatta a zeneszerzőt budapesti lakásán, sőt egyszer diákjaival is felment hozzá, hogy zsoltárszóval köszöntsék születésnapján.

A szülőfaluja emlékezik rá

A már említett szvitben megénekelt egykori falu, Szigetszentmiklós Budapest agglomerációjában mára várossá fejlődött, lakossága a korábbi sokszorosára nőtt, de a helyiek közül ma is sokaknak szívügye Ádám Jenő emlékének ápolása. Vöő Imrének például – aki a komponista egyik jó barátja és bizalmasa volt annak utolsó éveiben – közel negyven írása jelent meg, ahogy ő mondja, a tanár úrról. De ő rendezte be a gazdag életutat bemutató kiállítást is Ádám Jenő szülői házában a még 1979-ben a szülőfalunak felajánlott hagyatékból, és volt annak három évtizeden át hűséges gondozója. – Háromszor járt Ádám Jenő az emlékházban, de egyszer sem talált hibát a kiállításban – mondja büszkén az idős ember.

A városka Duna-parti sétánya és zeneiskolája is Ádám Jenő nevét őrzi, utóbbi pedig évi kétszer is – tavasszal és adventben – hangversenyt rendez a nagy előd emlékére. Ahogy – olykor a zeneiskolával és a város énekkaraival összefogva – a szigetszentmiklósi Kossuth utcai református gyülekezet is. És persze az oktatási intézmény tanulói, valamint a református énekkar szintén megszólaltatja Ádám Jenő műveit, de együtt ápolják a zeneszerző sírját is az egyházközség temetőjében.

Most már szobor is emlékezteti Ádám Jenő örökségére a helybélieket a zeneiskola tavaly átadott vadonatúj épülete előtti téren. Az avatóünnepséget október 9-én tartották, amelyet a zeneszerző nevét viselő oktatási intézmények növendékeinek emlékhangversenye zárt Berkesi Sándor emlékezésével.

Zsin Judit félalakos alkotását és Ádám Jenő munkásságát Zsigmond Attila, a Budapest Galéria címzetes főigazgatója és a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság tagja méltatta. Elmondta, hogy a sokoldalú zenész szobra mosolyogva köszönti az iskolába érkező diákokat, pedagógusokat és szülőket, vezénylő karmozdulatával mintegy átölelve őket, hogy a köszöntöttek a folyamatos emlékezéssel és az Ádám Jenő-i példa újra- meg újratanulásával hálálják meg neki ezt naponta. Az ünnepi szónok Székely Miklós zenetörténészt is idézte, aki 2008-ban megjelent Ádám és Kodály című művében tisztázta, melyiküknek mi volt a szerepe a magyar metódus kidolgozásában: „Kodályé a vízió, a zene és ezen belül is a népzene általi nagy nemzetnevelő koncepció, Ádámé pedig a didaktika, a tanítási gyakorlat kidolgozása; a kettő szorosan összetartozik, egyik sem létezhet a másik nélkül.”

Kiss Sándor, fotó: Kalocsai Richárd 

Megjelent a Reformátusok Lapja 2015. október 25-i számában.