Szabó István dunamelléki püspök a laudációjában azt mondta, hogy ön újra megszerettette velünk a zsoltárainkat. Nem szerettük volna őket eléggé?

Az énekeskönyv ötszáztizenkét énekéből nagyon keveset énekelnek a gyülekezeteink, és még kisebb részét éneklik jól. Egyszerűen azért, mert nem is ismerik őket. Sok múlik a lelkészek zenei műveltségén és a kántorok felkészültségén is. Sajnos sok helyen ezek is hagynak kívánnivalót maguk után. A Református Énekek hangversenye a Művészetek Palotájában ugyan csak évi egyszeri alkalom, de az ott készült, CD-n és DVD-n kiadott felvétel lehetőséget nyújt mindenki számára, hogy hallgatásukkal a kevésbé ismert, esetleg nehezebb, de méltatlanul mellőzött énekeket is megtanulja.

Nyilván nem csak ezért kapta a díjat.

Nem csak ezért és nem csak én kaptam ezt a díjat. Gyönyörű énekeink, nagyszerű karnagyaink, kiváló orgonistáink, fantasztikus kórusaink vannak. A sikerben nekik, a református énekkultúrának és művelőinek is óriási szerepük van. Ráadásul a református közösség e kezdeményezése egyedülálló hazánkban, ilyen professzionális és szisztematikus módon egyetlen más felekezet sem látott hozzá zenei kincse feldolgozásához. A díj emellett a több évtizedes – kétszáztizenkilenc nép-, világ-, egyház-, jazz-, régi- és szimfonikus rockzenei hanglemez megjelenését lehetővé tévő – kiadói tevékenységünk, valamint az általunk szervezett Református Zenei Fesztivál és a határon túli könyvtárak számára CD-adományozással összekötött Határon Túli Magyarok Zenéje koncertsorozat elismerése is.

A laudáció az erényei között a „szent rámenősséget" is megemlítette. Miért van szükség erre?

Amikor tizenegy éve a református énekeket bemutató koncertsorozat ötletével előálltam, az egyházzenészek egyik kérdése arra vonatkozott, vajon az Isten dicsőségére elhangzó zsoltárokat, dicséreteket meg fogják-e tapsolni az emberek. „Nem tapsolni, hanem kiabálni, fütyülni, a lábukkal pedig dobogni fognak" – válaszoltam. „Az ördög küldte ezt a szakállas fickót ide közénk" – gondolhatták a homlokukat ráncolva. Az első koncert után mégis megkövettek, mert el sem tudták képzelni addig, hogy az egyházi ének egy profán térben is ugyanolyan istendicsőítés lehet, mint a templomban. A rámenősségre azért még mindig szükség van, mert bár a koncert azóta a református zene legnagyobb ünnepe lett, de a fesztivál érdekében sokszor még mindig dzsungelvágó kés van a kezemben azért, hogy az egyház közösségei eljöjjenek erre a rendezvényre.

Szöveg: Kiss Sándor Kép: Sereg Krisztián

A cikk a Reformátusok Lapjának 2013. évi 2. számában jelent meg

A múlt év végén újabb hét kitüntetettnek ítélték oda a rangos díjat. A Magyar Örökség és Európa Egyesület elismeréseit december 22-én adták át a Magyar Tudományos Akadémián. Böszörményi Gergely mellett két református kötődésű személyiség posztumusz kitüntetésben részesült: Czine Mihály (1929–1999) irodalomtudós tudományos és pedagógusi életművét (megemlékezésünket lapunk 8. oldalán olvashatják – a szerk.), Györffy István (1884–1939) néprajzkutató néphagyomány- és tehetségmen­tő munkásságát ismerte el a díjat odaítélő testület.