Az a látszat is lehetséges, hogy egyházunk csak most kezdi észrevenni, hogy cigány felebarátaink között is van szolgálata, küldetése. De a valóságban ez nem így van. Nem adhatunk helyt azoknak a méltatlankodó megjegyzéseknek, amelyek szerint eddig egyházunk közössége semmit sem tett ezen a területen. Így a kétségbeesett és elkésettséget sugalló kérdés, az, hogy hol kezdjük, nem helyes! Jobb is, becsületesebb is és valóságosabb is azt kérdezni: hol és hogyan folytassuk? Ez a jelenkor igazi kérdése. Cigány felebarátaink jelentős létszámban élnek mellettünk és közöttünk, és helyzetüknél fogva többnyire az össztársadalomra, ezen belül Istentől való szolgálatunk miatt különösen ránk vannak utalva. Mi pedig rájuk. Hiszen ők is az evangélium címzettjei, és nekünk addig nincs mentességünk, amíg a címzettekhez el nem juttatjuk a ránk bízott életüzenetet.

Tehát folytassuk azt, amit az előttünk járt és többnyire még mindig velünk tartó nemzedék tagjai elkezdtek, végeztek, pontosabban ők is csak folytatták a már előttük járók szolgálatát. Most ennek a szolgálatnak egy fontos, előttünk álló szakaszát kell átgondolnunk! Ezt segítheti a mai munka- és szolgálati módszerhez szükséges stratégia kigondolása, a pályázati rendszer, a szükséges menedzsment. Hangsúlyoz­va, hogy ez a megkezdett szolgálatok folyatatása, hiszen a stratégia nem „start-égia". A folytatásban kell gondolkodni! Hiszen már a nyolcvanas években megtörtént, hogy valaki közülünk tudományos kutatást végzett és fokozatokat szerzett ezen a területen. Beszélt, írt a mélyszegénységről, a szegregációról, a többségi társadalom érzékenyítéséről. Igaz, nem a mai szakkifejezéseket használva.

Voltak, akik a cigány kultúra mély megértésével református lelkészi palástban odaálltak a sajátságosan kialakított cigányravatalok mellé és Krisztust hirdették. Gyülekezetek is voltak, ahol már nemcsak némelyek ellenállása, elhúzódása volt érzékelhető, hanem az elfogadás is. Együtt ültünk az iskolai termekben, együtt fociztunk, keresztülmentünk falusi emberként a cigánytelepen vezető gyalogúton a mezei munkát végezni. Együtt éltünk cigány felebarátainkkal! El ne feledjük, hogy a jelen egyik komoly lehetősége, a küldetésteljesítés fontos része, hogy sokan ma is ezt tesszük. Számos helyen ott maradunk közöttük és velük, látva, hogy a szekularizáció, a nagyra tartott világháló mennyivel több pusztító hatást importál a sok esetben eléggé komforthiányos lakótereikben.

Ez a valami: együtt maradni, élni a közös helyi társadalomban! Ennek vállalása a stratégiai program, és komolyabb, mint amit a felmérők mutatnak. De hogy az elhallgatás vagy a szépítés vádja ne érjen, lépjünk a mérhető szolgálatok mezejére! Egyházunk többnyire csendesen, olykor a sajtónyilvánosságot tudatosan távol tartva mérhető, de kevéssé méltányolt módon cselekedett, cselekszik a szolgálatra szánt gyülekezetek, egyháztagok, lelkipásztorok által. Nem a teljes egyházi közösség és nem mindenütt, de mindig ott, ahol szükség volt, van rá – és egyházunk egésze nevében.

Csak futólag végiggondolva: egy-egy tanoda, cigányokat is befogadó egyházi iskola, állandóan indulásra kész egyházkerületi szakember, az irodát maga mögött hagyó „referens", aki együtt főz, imádkozik a cigány felebarátokkal. Házi közösségek, amelyek túlszárnyalják az átlagos gyülekezeti méreteket. Segítőházak, ahol a szeretetteljes integrációt nem elvégzik rajtuk, hanem felkínálják nekik. Nagyvárosi gyülekezeti missziós csoport, amely útnak indul a tőle távolabbi területen élő cigányok közé Krisztust hirdetni. Megszámolta már valaki, hány „gyermekünk" van így a nevelőszülői szolgálatban? A legfelsőbb szintű tanulmányaikat a mi „közegünkben", szakkollégiumban végzők már velünk jöhetnek további küldetésünkbe. Kiváltott receptek, megosztott kenyerek, ruha- és élelmiszeradományok, ezek mindennapjaink részei. Itt-ott egy közülük való arc a hittanos a gyülekezetben, a gyülekezeti alkalmakon, aki már közénk valónak is érezheti magát. De van harmincnyolc református cigánypresbiterünk is!

És itt nem fejezhetjük be, csak abbahagyhatjuk a most fel nem soroltakat! A teljes sor azt sugallja, hogy valaki, a samaritánusokat sem kerülő, a Jákób kútjánál beszélgetést kezdeményező Krisztus barátsággal, biztatással az egyház vállára teszi a kezét és csak annyit mond: folytassátok! Többen, több helyen, többféle módszerrel – Krisztus megbízatásának megfelelően.

Gaál Sándor
Megjelent a Reformátusok Lapja 16. számában.