’56 összmagyar református sorstörténet

2016. október 20., csütörtök

„Felejtésre ítélték az 50-es évek református mártírjait, nekünk ezzel szemben egy kötelességünk lehet: emlékezzünk a református egyház legnagyszerűbb pillanataira, és emlékezzünk azokra, akik a diktatúra szorításában is ki merték mondani, hogyan akarják megélni a vallásunkat" – mondta Földváryné Kiss Réka az 1956-os forradalom emlékére tartott zsinati ülésen. Alábbiakban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnökének A magyar református egyház 1956-ban címmel tartott előadását foglaljuk össze.

1951 októberében már javában kihallgatások folytak az ÁVH Andrássy úti pincebörtönében, ahol egy rabot, aki nem volt hajlandó vallani és a kihallgatáson is „szemtelen magatartást” tanúsított, sötétzárkába zártak. „A sötétzárkát nem tartotta rossznak, csak félt a patkányoktól” – írta róla egy bizalmába férkőzött ÁVH ügynök. Később, kihallgatója jelentése szerint, megtört, azonban két hét múlva már arról számoltak be a jelentések, hogy négy hónapnyi fogság után ez a válogatott kínokat elszenvedett ember a következő kihallgatáson azzal köszönte meg a sötétzárkát, hogy jót tett a reumájának – Pógyor István, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) nemzeti tikárának történetével vezette be előadását Földváryné Kiss Réka.

Egyházüldözés 1956 előtt

A NEB elnöke rámutatott, hogy Pógyor István meghurcolása a Mindszenty-per protestáns megfelelője volt, nem más, mint egy kirakatper, melyben akár a mindenkori püspököt is elítélhették. A vád, melyet felhoztak ellene, mai szemmel igazán megdöbbentő: társaival illegális összeesküvést szerveztek, hogy létrehozzák Magyarországon az Európai Uniót. „Valóban, egy remélt rendszerváltás és keresztyén alapokon nyugvó nemzetek egyesült ideológiája éltette őket a Rákosi korszak szellemi sivárságában” – tette hozzá Földváryné Kiss Réka, aki azt is kiemelte, hogy Pógyor István élete végéig a keresztyén etika rendszere alapján hozta meg döntéseit.

Földváryné Kiss Réka

Ugyanezen az őszön, miközben a kommunista diktatúra termelte áldozatait, a reformátusok zsinati ülést tartottak, melynek feladata az lett volna, hogy legitimálja az egyház öncsonkítását a pápai és a pataki akadémiák önkéntes felajánlásával. A zsinat azonban, Pap Béla karcagi lelkipásztor és Szabó Imre budapesti esperes felszólalásai nyomán, nem várt egyházi ellenállás jegyében zajlott, mely miatt hamarosan fel is függesztették. Ezzel párhuzamosan az ÁVH lezárta a KIE ügyének nyomozati jelentést, majd november 26-án elmozdították esperesi tisztségéből és fasori lelkészi állásából Szabó Imrét, akinek új szolgálati helyéül egy vasút és orvos nélküli nyírségi falut jelöltek ki. Pap Bélát, az ellenállás másik kulcsemberét november 28-án tartóztatta le az ÁVH.

Földváryné Kiss Réka többször hangsúlyozta, először erről a 65 évvel ezelőtti őszről kell beszélni, mely nélkül nem jöhetett volna el 60 évvel ezelőtti október, majd azt is hozzátette: a Rákosi korszak egyházi meghurcoltjai közül kevesekre szoktunk emlékezni. Sok név merül homályba, például Batthyány Imre, a KIE-per harmadrendű vádlottja, Ráski András, akit 1950-bentartóztattak le, és akinek családja a mai napig nem tudja, hol van eltemetve, vagy Balogh Mátyás mártír lelkész, akit Sztálin halála után tartóztattak le.

„Annak, hogy ezeknek a mártíroknak a neve nem vált a nagy, közös református történelem részévé, sok oka van – folytatta a NEB elnöke. – A kommunista egyházpolitika nagyon jól ismerte az »oszd meg és uralkodj« elvet, ennek hatására a református egyházra az együttműködő egyház szerepét osztották.” A jól kiszámított taktikának fontos propaganda szerepe volt, így a hatalomnak nem állt érdekében, hogy a sok vádlottas katolikus perekhez hasonló ügyekkel lépjen fel a református egyházzal szemben. Az egyházi ellenzék megítélést az egyházra bízták, csak a „legreakciósabbakkal” szemben lépett fel az államhatalom. A református perek egy-egy lokális közösségben zajlottak le, ahol a közösség megértette ezek üzenetét, de nem kaptak nagyobb figyelmet, emiatt nem lettek a közös történettudás részei.

Reformátusok a forradalomban

A NEB elnöke arra is rámutatott, hogy bár 1956-ban nem az egyházak játszották a főszerepet, de fontos szerepük volt. Sokan vállaltak karitatív szerepet, de megszólaltak azok az egyházi vezetők is, akiknek szava sokak számára tájékozódási pont lehetett. Vidéken az egyház képviselőire kulcsszerep hárult a helyi közösségek megszervezésében. Miközben a fővárosban fegyveres harcok zajlottak, vidéken pár nap alatt lezajlott a tanácsrendszer lebontása. A falusi és városi közösségek sora választotta meg saját autonóm önkormányzati intézményeit és az ezek működtetésére alkalmas személyeket, akik legtöbbször lelkészek és presbiterek voltak. „Fontos szerepet játszottak a rend és törvénykezés fenntartásában, sokszor az önbíráskodás megfékezésében is” – hangsúlyozta a történész, majd hozzátette, a megtorlás során sokszor békéltető tevékenység miatt ítélték el a lelkészeket és presbitereket.

Az egyház éléről korábban eltávolított Ravasz László tájékozódási pont volt sokak számára a forradalom idején

Ladányi Imre lelkipásztor vádiratából érthető meg talán leginkább, hogy a hatalom miben látta az egyházak legfontosabb szerepét 1956-ban: „Mivel Ladányi, mint református pap a legértelmesebb volt közülök, így hallgattak az ő véleményére és csak olyan határozatok születtek, mellyel Ladányi is egyetértett.” Ladányi Imre ezért másfél év börtönt kapott, mellette sokan, például Nagy Kolozsvár István és Szenczi Győző három-három évet, Bán István nyíregyházi lelkész nyolc évet, Tussay János pocsaji lelkész másfél évet, Tóth Dezsőt pedig tizennégy hónapra ítélték.

Azonban voltak olyanok, akik nem is kerültek bíróság elé, Marosi Józsefet például úgy megverték, hogy fél szemére megvakult, Sipos István kisújszállási lelkészt pedig megbotozták. Érdekesség, hogy őt Nyírő Gyula református presbiter fogadta be klinikájára, aki orvosi szakértői véleményével megpróbálta az akasztófa alól megmenteni a szintén református Tóth Ilonát. „A megtorlás nem állt meg a határainknál, elég Gecse Endre kárpátaljai és Sas Kálmán érmelléki lelkészekre gondolni – emelte ki a NEB elnöke, aki szerint 1956 „összmagyar, református sorstörténet”. Mint mondta, a felszín alatt búvópatakként élt tovább egy lelkészekből és világiakból álló kapcsolati háló, mely egyszerre volt bizalmi és hitből fakadó szolidaritási háló is. Ez túlélte a Rákosi-diktatúrát, a megtorlás pedig erre ráérezve próbálta széjjelszaggatni.

Megújulási mozgalom indult el

Az előadó a református egyház legfontosabb ’56-os eseményét, a református megújulási mozgalmat is bemutatta. Az egyház megújulásának elősegítésére jött létre október 23. után egy héttel az Országos Református Intézőbizottság Ravasz László, Pap László és Kardos János vezetésével, akik a vezetés nélkül maradt egyházban vállalták az egyházpolitikai teendők ideiglenes ellátását. Ravasz László november 13-án megújulási programját kiküldte a gyülekezeteknek, melyre a válasz egyedülálló és példa nélküli volt: néhány héten belül a presbiterek többsége írásban foglalt állást a megújulási mozgalom, Ravasz László és Pap László mellett.

Földváryné Kiss Réka szerint a mozgalom története jól mutatja, hogy a presbiteri rendszerben egy olyan, az önigazgatás elvén működő intézményt őrzött meg a magyar protestantizmus, mely a társadalmi normákat felszámolni vágyó diktatúrában is működő struktúra maradhatott. A presbitériumok elszántságát mutatta, hogy névvel és aláírással ellátva küldték vissza nyilatkozataikat. A legnyíltabb kiállást a battonyai presbitérium decemberi levele tükrözi: „ennek a határozatnak a meghozatala még akkor is sorsdöntő lenne, ha alapjai az államnál nem volnának reálisak, mert benne az fejeződik ki, ahogy mi akarjuk megélni szabadon a vallásunkat.”

2016. október 14-én emlékülésen tisztelgett a Magyarországi Református Egyház Zsinata a hatvan évvel ezelőtti forradalom hőseinek és mártírjainak emléke előtt

A kádári hatalom érzékelte a mozgalomban rejlő szellemi erőt és rettegett attól, hogy még egyszer megformálódhat egy olyan társadalmi megmozdulás, mely fölött elveszítheti az ellenőrzést, ezért kíméletlen harcba kezdtek a mozgalom ellen. „Felejtésre ítélték, ahogy felejtésre ítélték az 50-es évek református mártírjait is – fogalmazott előadása végén Földváryné Kiss Réka. – Nekünk ezzel szemben egy kötelességünk lehet: emlékezzünk a református egyház legnagyszerűbb pillanatira, és emlékezzünk azokra, akik a diktatúra szorításában is ki merték mondani a battonyai presbiterekkel együtt, milyen is az, ahogy mi akarjuk megélni szabadon a vallásunkat.”

A Földváryné Kiss Réka előadásának alapjául szolgáló tanulmányt a Confessio legújabb számában olvashatják. 

reformatus.hu, portré: Dimény András

Istent keresem

Lk 21,25–28

„…meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink