– Egyházzenész, karvezető, himnológus – az első két terület jelentése egyértelmű. Mivel foglalkozik egy himnológus?

– A himnológia a gyakorlati teológia egyik ága. Karöltve jár a liturgikával, mert elsősorban az istentisztelet rendje, azon belül az ott megszólaló énekek tartoznak a tárgykörébe. A himnológus az egyházi énekléssel foglalkozik: főleg azokkal az énekekkel, amelyek a liturgiában megszólalnak, de tágabb értelemben mindazzal, amit az egyház használ.

– Tehát nem Kölcsey Ferenc Himnusza az első, ami eszébe jut a himnusz szó hallatán. Mit tudunk a himnusz műfajáról?

– A himnusz az egyházzenésznek – ellentétben az emberek többségével – nem Kölcsey Himnuszát, hanem egy gregorián műfajt jelent elsősorban. A legelső írásos emlék is egy ókori egyiptomi himnusz, kultikus dicsőítés Krisztus előtt 3000-ből. A Bibliában Pál apostol használja először a görög ’hymnoi’ kifejezést a dicséretekre a Kol 3,16-ban – ezt az igét énekeskönyveink elejéről is ismerhetjük: „Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek.”

– Hogyan valósult meg ez a gyakorlatban?

– A himnusz műfaja a keleti kereszténységben korábban jelenik meg és kezd virágozni, mint nyugaton. A nyugati kereszténység első himnuszát Ambrosius, Milánó püspöke írja meg 386-ban. Egyházzenei értelemben a himnusz olyan strófikus, kötött szótagszámú istendicsérő vers, amely elhangzik az officiumban, azaz a zsolozsmában. Ennek első terjesztői a szerzetesrendek: amikor 528–29-ben megjelenik Benedek regulája, amely leteszi a nyugati szerzetesség alapkövét, tizenkilenc himnuszt is felsorol, amelyeket beemel a szerzetesi liturgiába. Az első himnárium, az úgynevezett mediterrán szerzetesség himnáriuma körülbelül huszonöt tételt tartalmaz, ez bővül később több száz tételre, amikor az Alpokon túlra is eljut a műfaj, és a Karoling-reformokkal létrejön a frank-római rítus Kis Pippin, illetve Nagy Károly korában. A „Krisztus, ki vagy nap és világ” ókeresztény esti himnusz az első himnáriumban szerepel. A második gyűjteményben, amely egész Európa himnuszait összefoglalja, például a „Jövel, teremtő Szentlélek” van benne, 373-ból.

– Mindez egyszerre milyen közeli és távoli – ezeket az énekeket énekelve nem szoktunk visszagondolni egészen a Karolingokig, ez mégis a mi örökségünk is.

– És ez a 9. században még egész Európa öröksége! A himnuszköltészet 10. századi új hullámában azonban már nem válnak igazán közös európai kinccsé egy-egy ország vagy szűkebb régió saját darabjai. Nekünk, magyaroknak is van saját középkori himnuszköltészetünk: István vagy László király himnuszai tipikusan magyar témákhoz kapcsolódnak. Aztán jönnek a protestánsok, akik nem fenekestül felforgatják a világot, hanem visszatérnek az eredethez: Luther több gyülekezeti éneke született himnusz­dallamra. A magyar reformáció nemcsak a gyülekezeti ének mintájának tekinti a himnuszt, hanem egy az egyben megtartja, amikor magyar nyelvre fordítja belőle azt a repertoárt, amelyet a protestáns liturgia használni tud. Ezt a magyar nyelvre fordított, válogatott repertoárt aztán az úgynevezett graduálkönyvekben – az anyanyelvre fordított, protestáns liturgia számára összeállított gyűjteményekben – örökíti.

A legmagasabb minőség

2018 őszén újraalakult a Himnológia Tanszék a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. Jelenleg Papp Anette, Vizi István és Göbölösné Gaál Eszter oktatnak a tanszéken, elsősorban az istentiszteleti énekkel, annak hangszeres kíséretével és mindezek elméletével kapcsolatos tárgyakat. – A megszólaló zene szerves része az istentiszteletnek. Mind az éneknek, mind a prédikációnak a legmagasabb minőséget kell képviselnie – máskülönben nincs esélyünk a 21. század emberére sem. Kodály szerint „a gyermeknek a legjobb is éppen elég". Ez a hívő emberre is igaz – ehhez kell nekünk magunkat tartanunk – véli Papp Anette.

– Mit tudunk ezekről a tételekről?

– A magyar nyelvű gregorián himnuszok, a graduálhimnuszok nagyon érdekes műfaji csoport: nagyjából százharminckét tételről beszélünk, a kapcsolódó dallamok száma még kevesebb. De ha belegondoljuk magunkat a 16. századba, az 1540-es évekbe, megkérdezhetjük: hol tart ekkor még a magyar verselés? Bornemissza Péter még meg sem írja első verseit. Megható nézni, hogyan próbálják meg a fordítók a tömör latin nyelvet épp hogy bimbózó magyar költészetté alakítani, mert a reformáció elején ott van az igény, hogy a himnuszból használható anyanyelvű műfaj legyen. A reformáció a történelem kiváltságos pillanata volt. Szétesőben volt a gregorián kultúra – Kálvin nem is beszélt róla, mert a művelt polgárság már régen elhagyta ezt az „ódivatú műfajt”, és a maga többszólamú zenéje iránt érdeklődött, Kálvin is ezért beszél a többszólamú zenéről, nem pedig a gregoriánról.

– Mintha csak a fekete református énekeskönyv és a kortárs dicsőítő dalok ellentétét látnánk.

– Nem kell ezeket szembefordítani egymással, ebben egészen biztos vagyok, hanem arról kell elgondolkoznunk, hogy hol van a helye egy-egy éneknek az istentiszteleten – és ez vonatkozik a fekete énekeskönyv énekeire is. De kanyarodjunk kicsit vissza a himnuszok fejlődéstörténetéhez! A graduálkönyvek mellett sorra megjelennek énekeskönyvek, amelyekbe mindaddig nem nagyon kerülnek himnuszok, amíg a puritanizmus, a racionalizmus, az ellenreformáció ki nem kezdi a „graduálos” kultúrát. Ekkor kezdenek bekerülni ezek a himnuszok az énekeskönyvekbe. Az 1778-ban nagy alakban megjelent Öreg debreceni énekeskönyv – amely Csomasz Tóth Kálmán szerint a legjobb összefoglalása az egész addigi református énekkultúrának – legelső fejezete is himnuszokat tartalmaz. Nem gregorián dallammal, hanem gyülekezetiének-dallamokkal, de a régi ókeresztény és kora középkori himnuszok fordításait adja liturgikus idők szerint. Ezek olyan mély foglalatai egy-egy ünnepnek, hogy még a 18. század sem tudott róluk lemondani. Mai énekeskönyvünkben is vannak himnuszok és himnuszszármazékok egyaránt.

– Ahogy ott van Kölcsey Ferenc Himnusza is?

– Ez is emelkedett hangú vers, amely 1921-ben bekerült a református énekeskönyvbe és az ünnepi liturgiába is. 1921-ben még a Szózat is ott volt, amit én személy szerint nem tartok jónak: a Szózat mindenféle ünnepélyes alkalmakkor remek, de nem a liturgiában. A Himnuszon érdemes gondolkodni – azt gondolom, hogy az ünnepi istentiszteletek zárásaként helyet szerzett magának, én nem venném ki onnan, még akkor sem, ha eredendően nem volt a liturgia része. A templomi közösségnek is van kultúra- és magyarságmegtartó, -alakító szerepe. Ha egy-egy ünnepi istentisztelethez hozzátesszük a Himnuszt, azzal nem rontunk, hanem emelünk az istentisztelet minőségén.

– Valóban a 130. zsoltár dallamára íródott a Himnusz szövege?

– Nem, ez tévedés – ez a vélekedés Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész kutatásainak félreértése, amelyet a Magyar Egyházzene 2010/1. számában megjelent tanulmányában tisztázott is. Kétségtelenül ott vannak a református kollégiumba járt Kölcsey költeménye mögött a genfi zsoltárok, de azt nem jelenthetjük ki, hogy kifejezetten erre a dallamra született volna a mű.

– Azért figyelemreméltó, ha az egyik szöveg tudattalanul ennyire erősen hat a másikra.

– Így van: ezért fontos, hogy a gyerekek kicsi koruktól kezdve folyamatosan találkozzanak a saját kultúrájuk kincseivel. Sokan el szokták odázni ezt a kérdést, mondván, hogy ez még ráér addig, amíg kinyílik a gyermek értelme – de addigra talán már késő, hiszen az ember tudattalanja a nagyon korai életszakaszok emlékeit, benyomásait őrzi meg.

– Erre mondja beszédesen a nyelv, hogy az ember a kultúráját „az anyatejjel szívja magába”.

– Leginkább így van ez a kultúrával. Olvasom évről évre a jobbnál jobb tanulmányokat arról, mennyire fontos a magyar népmese, kultúra, Freund Tamás agykutató tanulmányát arról, hogyan függ ez össze azzal, akik vagyunk, hogyan tudjuk, illetve tudjuk-e mindezt örökíteni, hogyan tudjuk magunkból, a génjeink mélyéről előhívni a kulturális tudást. Úgy érzem, hogy a keresztyén, református kultúra is ugyanúgy öröklődik, mint a magyarság: nekem fontos gondolat, hogy ötszáz, sőt, kétezer éve egy generáció tagja vagyok, aminek megvan a lenyomata a fizikai testemben is. Ha valakiben nincsen meg ennek a bizonyossága, az nagyon elveszettnek érezheti magát. Felemelő tudni, hogy nem én kezdem kitaposni az utat, nem én járok itt először, hanem van utam, amelyre rá tudok találni, ha ügyesen felismerem a belsőm üzenetét. Nekünk, magyar reformátusoknak is lehetőségünk és felismerhető örökségünk van. Sokszor érezzük magunkat elkeseredettnek azért, mert az embereket nem tartják meg a gyökereik saját kultúrájukban. Ez szomorúság is, de lehetőség is. Azt gondolom, ha jön egy lánglelkű generáció, vagy legalább egyetlen lánglelkű ember, aki a gyökerei felé fordul és kutatni kezd, akörül minden megfordul.

– Ezt ön jól tudja: Komlóról származik, ahol a valamikori bányászváros gyerekeit összefogta és pályára állította a kóruséneklés.

– Így van: sokan vagyunk, akik életre szóló útravalót kaptunk ott. Ma már nem mondhatjuk, hogy Kodály országa vagyunk, de volt idő, amikor ezt elmondhattuk, és ennek máig ható gyümölcsei vannak. Ma nem fényes a helyzet, de, ahogy mondtam, ezen már akár egyetlen elhivatott ember is tud fordítani. Óriási igény van az aratásra, értékeink újra felfedezésére – rátalálni újra arra, ami igazán, zsigerileg a miénk. A Kodály-elv az értékteremtésen alapszik, ez az egész legmagva: hogy jobb emberek leszünk attól, ha megtanulunk valamit a saját kultúránkból. A zene mélyebbre ás bennünk, újabb rétegeket nyit meg, azért lesz az ember nyitottabb, kiegyensúlyozottabb, mert a lelke rétegeit nyitogatja és gazdagítja. Minden kultúra, azt hiszem, elsősorban értékteremtés. Az értékeset az ember a lelke legmélyén igenis mindig képes felismerni.

– Talán ezért nem véletlen, hogy a gregorián koncertek mindig teltházasok, és olyanok is örömmel hallgatják, akik nem járnak gyülekezeti közösségbe.

– A gregorián végtelenül koncentrált és letisztult, és ebben a felfokozott világban az emberek vágynak erre az egyszerűségre, sallangmentességre. Pont ebben rejlik a nagyszerűsége, hogy egyházatyák által csiszolt, óriási emberi tudás, felhalmozott hittapasztalat van mögötte. Ebből a szempontból református istentiszteleti liturgiánk is nagy lehetőségeket tartogat. Az egyházatyák kora legalább olyan elképesztő korszak, mint a 16. század, amikor az addig élt emberiségnek a tapasztalata egyszer csak megérik, és felfakad, mint a vulkán. Azt hiszem, hogy ma is erre a felfakadásra van szükség – Isten színe előtt ez formálódik, érik, és egyszer csak majd megjelenik, kikristályosodik az addig gyűlő tenni vágyás, elköteleződés az isteni kegyelemben. Ezt az ember úgysem tudja kierőszakolni – ez majd Isten terve és elhatározása szerint történik meg.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Kalocsai Richárd, Kapás Csilla

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2019. január 20-i számában.