– Erősen kötődik a szülőföldjéhez, a debreceni tanulmányai kivételével nem szakadt sosem távolra. Meghatározható, hogy milyenek az itt élő emberek?

– Nyitottak és befogadók. Azért is mondom ezt, mert a nyolcvanas években, amikor elkezdtem a szolgálatot, még igen ritka volt a női lelkipásztor. Itt még nem is hallottak női lelkészről, úgyhogy volt bennem némi nyugtalanság, hogyan fogadnak majd az idős vidéki emberek, a gondnok bácsi, a presbiterek. Felesleges volt az aggódásom, mert elfogadtak, és soha nem tapasztaltam, hogy lekezeltek volna, sőt inkább családtagnak tekintettek, néha talán atyáskodtak is a fiatal nő felett. Mindig igyekeztek gondoskodni rólam: van-e tüzelő, és minden rendben van-e a parókián.

– Milyen körülmények várták Encsen ideérkezésekor?

– Fügöd szórványa volt az encsi gyülekezet, és úgy tűnt, én is csak átmenetelig kerülök ide, hogy a vasárnapi istentiszteletek meg legyenek tartva, aztán „majd csak lesz valami” – mondta az akkori esperesünk. Ebből a „valamiből” lett 31 év. Encs alapvetően katolikus nagyközség volt, de elkezdték a települést fejleszteni, kisebb üzemeket, gyárakat létesítettek, és sokan ideköltöztek a környékbeli falvakból. Igazából ekkor települtek be a református hívek egész Abaújból, több tucat községből. Talán nem is találnánk olyan falut a környéken, ahonnan ne jöttek volna ide hívek. A kezdetekkor tíz-húsz reformátust találtam itt, majd később a templomépítés adott lendületet annak, hogy egymásra találjunk. Az építkezés magával hozta a lelki gazdagodást, a templom megépülése pedig a gyülekezet létszámának növekedését, tehát az egyik segítette a másikat.

– A növekedéshez viszont bizonyára szükség volt a kemény munkára is, mert valahogyan csak kinőtték a gyülekezeti házat, és most egy szép templom áll itt, a parókia mellett.

– Egy virágvasárnapi istentiszteleten éreztem először igazán, hogy Encsen kell egy templom! A hívek még a gyülekezeti ház tornácán is alig fértek el. Akkor gondoltuk végig, mit kellene tenni, hogy legyen egy igazi istentiszteleti helyünk, és az egy templom legyen.

– Azok még a kommunista idők voltak, gondolom nem igazán díjazták a templomépítési kezdeményezéseket.

– Mosolyogtak is rajtam az elöljárók, mert elsőre gyülekezeti házról beszéltünk, csak hozzá volt írva, hogy „lehetőleg toronnyal.” Kérdezték, hogy miért nem írtuk azt, hogy templomot akarunk építeni? Mi inkább apránként akartuk elfogadtatni, hogy nekünk igazából templomra van szükségünk ahhoz, hogy külsőségekben is méltó módon össze tudjunk gyülekezni, istentiszteleteket tartani.

– A közelmúltban Szent István-díjjal tüntették ki önt Encs városában, kiemelve közösség- és gyülekezetépítő munkásságát. Hogyan kell közösséget formálni?

– Nehéz kérdés! Azt szoktuk mondani, hogy nem mi építjük a gyülekezetet, hanem a Szentlélek, de azért csak felhasználja az embereket is. Nem tisztem megítélni, hogy mennyire volt jó vagy rossz, amit tettem, csak arról tudok beszélni, hogyan tettem. Amikor felvetődött a templomépítés gondolata, feltérképeztük a helyi lakosságot, de nem az íróasztal mellől, hanem személyes látogatásokkal. Néhány asszony segített ebben, ellátogattak a falubeliekhez és mondták, hogy a lelkészasszony szívesen meglátogatná őket.

– Szívesen fogadták?

– Zömében pozitív volt a fogadtatás. Úgy tartom, hogy ahová az ember a házát építette, egyházának is ott legyen a részese, szolgálója és Isten ajándékainak fogadója. Emlékszem, hogy olyan emberhez is ellátogattam, aki kifejezetten várta már a személyes hívogatást, mert akkor még egy környékbeli egyházközségnek volt aktív tagja, viszont már Encsen élt. Nagyon jól esett neki a személyes megszólítás, és azóta is fontos szerepet tölt be a gyülekezetünkben.

– Sok fiatal elvándorol a keleti országrészekből. Mennyire érinti ez érzékenyen az encsi gyülekezetet?

– Encs nem tartozik a kis falvak közé, de nagyvárosi léptékkel mérve természetesen kicsi. A szomszédos falvak jobban megsínylik az elvándorlást, de itt is érzékeljük, hogy a fiatalok nem térnek vissza az iskola, az egyetem elvégzése után. Emiatt sok fiatalt elvesztünk helyben, de bizakodom benne, hogy az új lakóhelyükön megtalálják a református közösségeket. Esküdni általában még hazajönnek, sőt a gyerekeiket is gyakran én keresztelem meg. Nem győzöm őket biztatni, hogy bár én nagyon örülök nekik, de keressék fel a lelkészt, kapcsolódjanak be abba a gyülekezetbe, ahol élnek.

– Az interjú elején említette, hogy Encs alapvetően katolikus település, most mennyi református él itt?

– Mások a Központi Statisztikai Hivatal népszámlálási adatai, és más számot kapunk, ha a saját nyilvántartásunkat nézzük, de az is egy másik szám, hogy kik tartoznak a választási névjegyzékünkbe. Most négyszáz egyházfenntartó tagunk van, és hozzájuk tartozik több mint száz gyerek. Persze vannak olyan reformátusok is, akik még nem érzik szükségét, hogy Isten igéjét hallgassák, nincs még itt az idejük.

– Ön mindig azt hangsúlyozza, hogy az igehirdetés a lelkészek legfontosabb szolgálata.

– Rengeteg feladatunk van az egyházban a lelkigondozástól és hitoktatástól kezdve, de vallom, hogy a leglényegesebb az, hogy a hívek a lelkész személyén keresztül Isten kijelentését hallják érthető módon. Az Ige tiszta hirdetése – valóban ez a legfontosabb.

– Ez egy szép végszó is lehetne, azonban a beszélgetésünk apropóját az adta, hogy október 31-e különösen fontos dátum az encsi reformátusok életében, hiszen ez nemcsak a reformáció napja…

– Valóban, a gyülekezetünk életének nagyon fontos eseményei történtek október 31-én. Ez volt a templomunk alapköve elhelyezésének dátuma, és 1994-ben ezen a napon szenteltük fel a templomunkat. Október 31-e így háromszoros ünnep Encsen.

Reformáció a médiában

A Kossuth Rádió október 31-én, szerdán 10 órától Encsről közvetíti az istentiszteletet. Emellett a Református félórában is bemutatjuk a gyülekezetet.

Fekete Zsuzsa