Daltulajdonosként mekkora a vagyona?

Szinte felbecsülhetetlen. Ötszáz év magyar költészetét tudom idézni, körülbelül kétezer éneket. Mindez anyagi-polgári értelemben vett gazdagságot persze csak akkor jelenthetne, ha ez a kincs folyamatosan belépőjegyes koncerteken szerepelne, a jogdíjakat pedig megkapnám nemcsak én, hanem a költők és jogörököseik is. Mindenesetre az elmúlt tizenöt-húsz évben bárki szólt, hogy egy-egy esemény, évforduló kapcsán szüksége lenne pár énekre, mindig megtaláltam a repertoáromban az oda illő műveket. Nyáron például Gyóni Gézának avattak emléktáblát szülővárosában, és nemcsak az ő költeményei közül volt ott néhány a kezemben ez alkalomból, hanem egy költőutód, az erdélyi születésű, ma Gyónott élő Kapui Ágota művei is. Vagy például az ötvenhatos forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából összeállított műsoromban nem később élt költők utólag írt verseit szólaltatom meg, hanem az eseményeket megélt kortársakét. Ezen kívül az a vagyonom, amit itt lát körülöttem, amit évtizedek alatt összezsúfoltam itt, a lakásunk galériáján: ezek a zenei témájú könyvek, antológiák, költők verseskötetei. Ezekből táplálkozom, ezek a kincseim. Na és persze a kilenc unokám.

Nagy vállalkozáson van túl: a reformáció elindulásának ötszázadik évfordulójára készülve jelentősen bővítette a 16. századi repertoárját, Huszár Gál énekeskönyvéből adott ki egy könyvecskében negyvenkét éneket,és lemezfelvétel is készült. Hogyan folyt a munka?

Huszár Gál nagyszerű alakja régóta foglalkoztatott. Nemcsak az általa szerkesztett és részben szerzett énekeskönyv miatt, amely a 16. századi magyar költészet javának gyűjteménye, hanem a magyar nyomdatörténetben játszott szerepe miatt is. Négyszázötvenöt évvel ezelőtt ő alapította a ma is működő debreceni Alföldi Nyomdát, amely így a legrégibb a magyar vállalatok sorában, ipartörténeti kuriózum. Emellett egy református börtönlelkész barátom példája lebegett a szemem előtt, aki betéve tudja a református istentiszteleti énekeskönyv 16–17. századi énekkincsét, sőt annál jóval többet is. Ő arra ösztönzött, miért ne mélyedhetnék el ebben a korszakban én is. Belevágtam hát az olvasásba, és ahogy egyre jobban beleástam magamat a témába, a magyar történelem egyik legderekabb időszaka rajzolódott ki előttem. Olyannyira, hogy a reformkor addig legnagyobbnak vélt gondolkodói Huszár Gálhoz és kortársaihoz képest már-már kisfiúk lettek a szememben. Kiderült például, hogy Thuri György, Várpalota kapitánya kiváló szerző és bajnok katona volt egyszerre, a szigetvári hős, Zrínyi Miklós kortársa, kétszáz győztes párbajjal a háta mögött maga is nagy törökverő.

A Huszár Gál-lemezt az egy évvel ezelőtt elhunyt Kobzos Kiss Tamás énekmondónak ajánlotta.

Sok-sok évtizeddel ezelőtt fellépésem volt a debreceni Kossuth-gimnáziumban. Az akkor harmadikos Tamás tehetséges gitáros volt, egy tanára hívta fel rá a figyelmemet. Megkértek, hadd kapcsolódhasson be a műsoromba. Egy Bob Dylan-dalt énekeltünk el együtt angolul és magyarul. A tornatermi koncerten az egész iskola bömbölve énekelt, nagyon jól éreztük magunkat. Aztán beszélgettünk, és én megkérdeztem Tamást: ha már itt van Debrecenben, nem kéne-e az angol, ír és amerikai dalok helyett inkább Csokonai Vitéz Mihályt és Pálóczi Horváth Ádámot elővennie. De efelé terelgette költő-író édesapja, Kiss Tamás és családja erős református gyökerei, valamint Berkesi Sándor karnaggyal és az ugyancsak nemrég elhunyt Joób Árpád népzenész-népzenekutatóval ápolt kapcsolata is. Komák lettünk és maradtunk a haláláig úgy, hogy a keresztapaságom esetünkben a zenére, az énekelt versre vonatkozott. Tavaly ősszel, az utolsó találkozásunkkor a kórházban szinte az ismeretségünk kezdeti időszakát idézte a beszélgetés. Utánam is küldte telefonos üzenetben, hogy ez a látogatásom olyan volt, mint az első, csak itt nem ismerkedtünk, hanem emlékeztünk, búcsúztunk. A Huszár Gál-lemezen számos olyan ének van, amely az ő repertoárjában is szerepelt. Természetesen ő a maga stílusában, múzeumjellegű dalmondásban mutatta be őket, ahogy a szültésük idején hangozhattak. Én pedig az én előadásmódomban, a jelenkor hangulatában, lendületével próbálom megszólaltatni őket. Nem annyira a 16. századot akarom megidézni, sokkal inkább a mai kor gyermekének figyelmét szeretném felhívni rájuk.

Nyilván azért, mert – ahogy a kiadvány előszavában is írja – meggyőződése szerint ezek a hajdan lámpakoromból, gyantából, lenolajból nyomtatott szövegek, dallamok hozzánk, mai keresztyénekhez és mai magyarokhoz is szólnak.

Ahogy például az előszóban idézett, egységre intő gyöngyszem is: „Vedd el a mi szívünknek hitetlenségét, / Világosítsd meg elménknek nagy sötétségét, / Rontsd el a gyűlölségnek nagy kegyetlenségét, / Engedd a te szent hitednek mindenütt egyességét.” Arról nem is szólva, hogy ezek nélkül az ősök és hősök nélkül ma aligha lenne – olyan, amilyen – magyarság. Meggyőződésem tehát az is, hogy a magyar nyelv, a magyar nemzet és így a magyar keresztyénség megmaradásának az énekeit szólaltattam meg ezen a lemezen. És ennek a korszaknak éppen ez a legfontosabb üzenete számunkra. Most tanultam meg én is, hogy két nyelvünk van: az egyik az anya-, a másik az atyanyelvünk. Az utóbbi a megmaradásra, önmagunk, családunk, nemzetünk, hitünk megtartására tanít és buzdít, az utóbbi pedig arra, hogy miként mondhatjuk el mindezt a magunk, a fiaink, a másik ember és az Úr számára. Ilyen értelemben ezek a nemzeti önismeret költeményei is.

Huszár Gál énekeskönyve irodalomtörténeti szempontból is mérföldkő, hiszen a magyar nyelvű költészet első antológiája.

És ugyanez igaz rá zenei szempontból is. A versek mellé rendelt dallamok a korabeli magyar zenei ízlést tükrözik. Annak ellenére, hogy ezek a szerzők, mielőtt megismerték volna a megújult vallást, nagyon tehetséges, de mégiscsak latinul költő-éneklő egyházi emberek, szerzetesek voltak többségükben. És bár kétségtelen, hogy a latin nyelvű egyházi kultúra képviselőiként is rendkívüli értékeket hordoztak, fölismerték az anyanyelven való prédikálás, éneklés és bibliaolvasás csodálatos varázsát. Azt, hogy így értő fülekhez, gyülekezethez juthatnak, és egyfajta lelki hadseregként a nemzet szolgálatába állhatnak, tartva abban a népben a lelket, amelybe Isten helyezte őket, és amely a katolikus Pázmány Péter és a református Bethlen Gábor szavaival élve két pogány – a Habsburgok és a törökök – között vívta élethalálharcát.

Az interjú telefonos egyeztetésekor azt mondta, nem is lett volna szükség nyelvújításra. Mire gondolt?

Arra, hogy a 16. századi magyar nyelv gond nélkül érthető a mai ember számára is. Ráadásul minden érzelmet, a hazához és az Istenhez intézett gondolatot pontosan ki tudtak fejezni vele. Pedig minden költő a maga nyelvjárását használta. Az szegediek, az egykori ferencesek, Szegedi Gergely, Szegedi Kis István, Szegedi Lajos például gyönyörűn ö-ztek. Magam is szegedi vagyok, ezért javasoltam is a ferences barátoknak, hogy szólaltassuk meg az énekeiket a templomukban. Egyelőre húzódoznak tőle, mondván, mégiscsak protestánsokról van szó. Én viszont úgy vélem, elsősorban nem protestánsokként kell látnunk őket, hanem szegedi költőkként, akik innét vitték anyanyelvüket, és tették annak sajátos itteni ízét közkinccsé az egész magyarság számára. Ja, hogy felszedték a megújult vallást is? Hát ennyi erővel akkor maga Pázmány Péter volt az egyik legnagyobb hitújító, meg Káldi György uram, aki az érsek utasítására elkészítette a Biblia magyar nyelvű katolikus fordítását.

A tavalyi esztendő több fontos évfordulót is hozott magával, köztük az önét is. Társaival ötven évvel ezelőtt, 1966-ban alapította meg az első magyarul éneklő zenekart, az Angyalokat, a következő évben pedig országos ismertségre tett szert Karrier című számával. A fél évszázadot a Templomok lázadása című műsorával és lemezével összegezte. Mit takar ez a szokatlan cím?

Egy erdélyi református költő, Czegő Zoltán írt verset ezzel a címmel. A templomok, kápolnák, útszéli keresztek megelégelték ugyanis az emberek üreslelkűségét, a konzervimákat, és világgá mennek. Mert hívek nélkül nem templom a templom. Megzenésítettem a költeményt, tettem mellé még néhányat katolikus, evangélikus, zsidó és más református költőktől is, hogy maradásra bírjam a templomokat, és hogy Isten segítségét kérjem a megmaradáshoz. Na meg persze hogy megértessem az emberekkel: nem szabad magukra hagyni a templomainkat, mert ha ez történik, minden épület enyészetnek indul. Márpedig mi lenne velünk és a városainkkal, falvainkkal nélkülük?

Hogyan kapcsolódik az előadás az elmúlt ötven évhez?

Dalaimmal mindig az emberek tanulásba, megmaradásba, végső soron Istenbe vetett hitét akartam erősíteni. Ezért nem ugrottam bele a Dunába kővel a nyakamon, ezért nem vándoroltam ki nyugatra, ezért alapítottam családot, ezért gyűjtöm a könyveket. Bátorságot akartam és akarok adni az embereknek az élethez, hogy a templomok ne kiürüljenek, hanem megteljenek. Ezért is örülök, hogy a Rósz György barátom közreműködésével elénekelt verseket egyházi és polgári környezetben egyaránt jól fogadják, nemrég például a Győri Könyvszalonban adtuk elő őket, de emlékezetes a felvidéki Jászó premontrei apátságában vagy a temesvári református templomban adott teltházas koncertünk is.

Kiss Sándor, fotó: Dimény András

Az interjú megjelent a Mértékadó, a Reformátusok Lapja és az Új Ember kulturális mellékletében.