Kányádi Sándor:
Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják maga a remény
mondják maga a félelem

Október-november fordulóján, ahogy rövidülnek a napok, fogy a fény, semmicske életem feltartóztathatatlanul gyalogol bele a sötétségbe, el-elfog a csüggedés, a félelem. Ostromol a kedvetlenség. Néhány éve ilyen idő tájt előbukkan szinte a semmiből, és mindannyiszor becsap. Napokig eltart, mire felismerem.

Most is kezdi a duruzsolást kásás hangon: „Ne kelj ma föl” – mondja. „Úgyis nehéz az életed. Minek erőlteted? Add fel, nincs túl sok értelme a küzdelemnek.” És már mutatja is életem hiábavalóságait. Kezdi a lényegtelenekkel, majd szépen lassan a legfontosabb kapcsolataim is megjelennek a hiábavalóságok sorában. A földi életem szépségei elhalványulnak, eltűnnek a színek, minden szürkébe hajlik.

Küzdök. Próbálok még több időt tölteni olyan dolgokkal, amik eddig örömöt adtak. De tényleg hiába. Napi erőfeszítéseimet az esti visszatekintésben erőtlen próbálkozásoknak látom, amelyekkel éppen csak elütöttem valahogy az időt, hogy az életem mégse tűnjön teljesen fölöslegesnek.  Mégis igaza lenne a kedvetlenségnek? Valóban értelmetlen küzdeni? Hetek telnek el így. Nem ismerek magamra. Kezdek félni, hogy a környezetemnek is terhére vagyok.

Egy nap aztán veszem a bátorságot, és szóba állok életem kedvetlenségével, a szürkeség, a színtelenség követével. Ha már kibillentette a napjaimat a megszokott kiegyensúlyozottságból, akkor adjon számot: mit is akar tőlem valójában.

S ekkor a szürke ruhás kedvetlenség a maga visszafogott módján megnyit egy kaput, amelyen besétálhatok. Félek kicsit, hiszen az előző hetek vergődése után egyáltalán nem vágyom semmi újra. Jobb lenne csendben tovább szenvedni, így legalább az önsajnálatomat tovább táplálhatnám. Talán még szép mártír is lehetne belőlem. A kedvetlenség azonban meglepően biztató arcot mutat. Valami megmagyarázhatatlan erő váratlanul kimozdít, és esélyt teremt bennem a változásnak. Átlépek a kapun.

Belső világomban ködbe burkolózott táj fogad. Körülnézek. A puha pára egészen különleges és finom kontúrokat ad a vidéknek. Mintha kulisszák között járnék. Minden szürke, mégsem egyszínű. Egyszerre sejlenek fel fák és dombok, utak és mezők, és mégsem tárulnak fel a maguk színes valóságában. Hívnak, várnak, rejtőzködnek és mutatkoznak. Megérzem magamban a hívogató kíváncsiságot, mely felfedezni indít.

A ködbe öltözött tájban minden kicsit homályos. Még nem látok tisztán. A bensőmre hagyatkozom. Figyelem, hogy mi hív, és arra fordulok. Egy terebélyes, nagy nyárfához hasonlító fa magához vonzza a tekintetemet. Hosszan nézzük egymást. Lelki szemeimmel végigtapogatom a törzsét, a belőle kinövő, felfelé magasodó vastag ágakat, amelyek legfölül elvékonyodnak, szinte légiessé válnak. A ködbe vesző magas ágak egyszercsak mintha megmozdulnának. Mintha hangtalan szél libbentené őket. De nem csak a szél. Valaki jár a fák hegyén. Előtűnik, és eltűnik. Nem ember ő, de teljesen emberi. Ágról ágra lép, rendezi a fényt és az árnyakat. Mögötte melegség árad, s a kétkedő szív megörül. Csak nehogy szem elől tévesszem. Szeretném, ha rám nézne, s azt mondaná: „Örülök neked, csillagom!”

Nézem. Van rendszer abban, ahogyan oltogatja és gyújtogatja az életek csillagait? Keresem az emberi logikámmal. De az értelmemnek adott válasz helyett érzések jönnek. Félelem és remény.

Félelem, mert a belső világom ködében nem látok tisztán. Félelem az értelmetlenségtől, a hiábavalóságtól. Az életem 60-80 esztendejében vajon létrehozok-e valami maradandót? Vajon tudok-e úgy szeretni, hogy az öröm legyen a családomnak, a barátaimnak? Vajon jó lélekkel szolgálok-e? Vajon az elszakadtságom, az elszigeteltségem valóban nem nagyobb-e a hirdetett és befogadott kegyelemnél?

Jó lenne nem félni. De csak az nem fél, kit a remény már végképp magára hagyott. Én félek még. Reménykedem. Most a félelem és a remény együtt jönnek. Átkarolnak, felemelnek. Zsoltárversek melengetik lelkemet: „Ha félek is, benned bízom!” Nem kell kimondanom, mert a fák hegyén lépegető hang nélkül is hallja. Megtartó irgalma körbevesz, átjár. Előbbi földi félelmeim súlytalanokká lesznek. Földi tépelődések maradnak csupán. Ha valamitől félnem lehetne, akkor az a felfoghatatlan szentség, az az emberi eszközökkel nem zabolázható erő, amivel csillagokat gyújt, vagy nyom össze sötétlő maggá. Ez a fák hegyén könnyeden lépegető úr kinek remény, kinek félelem. Félnem kellene? A gondviselőtől? Az irgalomtól? A végtelen rendtől? Talán igen. Talán úgy, ahogy néha apámtól féltem, mert gyerekkoromban azt hittem, ő is olyan kajla, mint én.

Félelem ez? Talán inkább megrettenés attól, hogy a Szent megüresíti magát, hogy emberré lesz, megtört testét kezünkbe adja. Elámulok, megrettenek az érthetetlen szeretettől. 

Reménykedem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Reménykedem abban, hogy életem itt, vagy az örökkévalóságban tőle kap értelmet. Reménykedem, hogy megőriz, amikor zuhanok. Reménykedem, hogy amit az ő Lelkével teszek, az maradandó. Reménykedem, hogy egy napon eljön értem, és átvisz a félelem nélküli világba, ahol üdvösséggé lesz a remény, és égi látássá a hit.

Sebestyén Katalin

A szerző a budai református gyülekezet beosztott lelkésze.