Magyarország felől autózva már messziről látszik a karancsi templom tornya – megérkezésünk után hamar megtudjuk, hogy azért magaslik ki a többi épület közül, mert a régi templom helyére építették az újat a 18. század elején. A korábbi lelkész özvegye, Hajek Jánosné azt is elárulja, azért épített annak idején új templomot a gyülekezet, mert olyan sokan voltak, hogy az ezer hívő jó része a templom alatti gesztenyefa alatt hallgatta az igét, nem fértek be az épületbe. Mára alaposan megváltozott a helyzet: a magyarság megfogyatkozott a térségben, a gyülekezet létszáma csupán a tizede a korábbinak, kilencvenöten járnak templomba.

– Az idősek meghaltak, a fiatalok elköltöztek, a faluban kétszáz magyar él, és már régen kisebbségben vagyunk. A templomunkat hosszú évek alatt újítottuk fel. Sok segítséget kaptunk a munkálatokhoz Magyarországról és az itteni járástól – teszi hozzá az asszony.

A karancsi református templom részben magyar állami támogatással újult meg, a kormány öt és fél millió forintot adott a munkálatokra. Tizenkét évvel ezelőtt a templomtetőt újították fel, majd következett az orgona, a kerítés, a toronyóra, a festés, majd végül a karzat, az ajtó és a templompadok. Az istentisztelet előtt az egyik férfi meg is jegyzi, milyen szép lett a templom, „kár, hogy a padokat nem olyan szép kálvinista kékre festették, mint korábban, hanem sárgára." A helyiek szívesen beszélnek az életükről, hamar ellátnak információval arról, hogyan élnek Baranya horvátországi részén.

A kopácsi születésű Kriják László azt mondja, azért jött el az ünnepi istentiszteletre, hogy együtt örüljön a karancsiakkal.

– Mi, magyarok Baranyában összetartunk, habár egyre kevesebben élünk a magyar ajkú falvakban. A honvédő háborúban (így nevezik a délszláv háborút a helyiek – a szerk.) sok magyar elesett és sok fiatal elment, mi, idősebbek itt maradtunk. A pénz elfogyott, a háború pedig véget ért. Aztán, ahogy a háború után lenni szokott, leszegényedtünk, a gazdaság pedig nehezen indult be. Megpróbálunk talpra állni, gazdálkodni. Nekünk sikerült már 2001-ben felújítani a templomunkat, hála Istennek, segített benne a magyar kormány, aztán szép lassan megújult sorban a többi is a környéken. Szomorúság viszont, hogy egyre kevesebb a lakodalom és a keresztelés. Ha nincs gyerek, nincs Isten áldása sem – panaszolja a férfi. Hosszabb beszélgetésre azonban nincs idő, mert közben megérkeznek a vendégek: a magyar és a horvát köztársasági elnök is megtisztelte jelenlétével az ünnepséget.

Az istentiszteleten Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke hirdetett igét. „Sok helyütt láthatunk táblákat a környéken, hogy nem tanácsos bemenni a határba, a gyönyörű Baranya-háromszög egykor dús erdeibe, mert a környéken még itt vannak a háború rettenetes emlékei, a szerteszét elásott aknák. Ki tudja, hogy mennyi időnek kell eltelnie, míg biztonsággal besétálhatunk azokra a területekre?" – tette fel a kérdést. „A háború azonban véget ért, szabadok vagyunk, horvátok, magyarok egyaránt, és hálát adhatunk Istennek a megnyert szabadságunkért. A függetlenség ugyanis felülmúlhatatlan dolog!" – mondta.

Az egyházvezető arról is szólt, hogy sokszor számokban mérjük, milyen egy templom: milyen széles és magas, hány légköbméter, azonban Isten világa más mérték: véghetetlenül tágas világ. „Nagy áldás az, amikor Isten utat nyit meg előttünk, és szabaddá tesz, erőt ad, hogy ezeket a távlatokat bejárjuk. A keresztyénségnek vannak a legnagyobb távlatai, ez Isten abszolút jövője."

Hozzátette: a templomot megőrizte a karancsi közösség nemzetségről nemzetségre, jó és rossz időkben egyaránt. „Azért van Karancson istentisztelet, hogy nemzetségről nemzetségre találkozzunk az Örökkévalóval, aki örökkön-örökké hív. Fogadjátok el hívását, legyetek neki egész életetekben hálásak, neve dicsőítésével, minden jó végzésével!"

Az igehirdetés után Farkas Lajos, a dunaújvárosi múzeum igazgatója és Lábadi Károly horvátországi néprajzkutató a karancsi templomról és a reformációról tartott előadást.

Lábadi Károly professzor érdeklődésünkre úgy fogalmazott, hogy a karancsi közösségnek ez az alkalom felért egy vitamininjekcióval, hiszen érzik, hogy figyelnek rájuk, és ebből is erőt tudnak meríteni.

- A karancsiak többször a megsemmisülés szélére sodródtak, de mindig talpra tudtak állni. Ebben nagy szerepe volt istenhitüknek. A 16. század óta következetesen ragaszkodtak kálvini hitükhöz, mindig volt lelkésze a falunak, még a legnehezebb időkben is – mesélte. „Veszélyes vidék ez, huzatos terület, sűrű háborúk dúltak a környéken, de a kis magyar közösségek mindig megmaradtak. A hét évig tartó délszláv háborút megsínylette a magyarság. A lelkekben is maradandó forradások keletkeztek. Ezt az időszakot nem lehet kitörölni, sőt, átplántálódik a következő nemzedékre is. Hogy bekövetkezik-e a teljes asszimilálódás? Nem szabad lemondani a magyar közösségről, hinni kell a megmaradásban, az isteni kegyelemben, ami mindig megőrizte a drávaszögi magyarságot. Fontos szerepük van a helyi iskoláknak, az egyházaknak és a magyar képviseleteknek, hogyan őrzik a közösséget. A karancsi református templom felkiáltójel, ami azt bizonyítja, hogy vagyunk még, és tudunk az Urunkhoz fohászkodni – tette hozzá Lábadi Károly.

Hajek János karancsi református lelkipásztor megerősítette a professzor szavait.

- Egy ekkora ünnepség rengeteget jelent a kicsi faluban. Lelkészként a legfőbb feladatunk, hogy az emberek között éljünk, és részt vegyünk a hétköznapjaikban. Mindannyian ismerjük egymást. Ha valaki bajban van, meglátogatjuk, támogatjuk. A lelkipásztor dolga, hogy bátorságot és hitet adjon az embereknek. Édesapám, aki 1966-tól haláláig szolgált itt, mindig látta az emberben az embert. Ápolta a kapcsolatot a magyarokkal, horvátokkal, szerbekkel is. Nagyon szerették őt. Utoljára akkor telt meg a templom úgy, mint most, amikor a honvédő háború után búcsúztattuk őt. Mindenki eljött. Cseh származású volt, és csak 12 évesen tanult meg magyarul, de ha már magyarok közé került, szerette a magyar keresztyéneket. Nagyon sokat tanultam édesapámtól. A legfontosabb az, hogy mindig a Szentírást, az Úr Jézus Krisztus tanítását tartsuk szem előtt, és csak utána következik a többi.

Szöveg: Fekete Zsuzsa / parokia.hu, fotó: MTI, Fekete Zsuzsa, Farkas Márta