Az evangéliumok nagypénteki beszámolóit figyelmesen olvasva mindegyik apró részlet jelentőségtelivé válik, hiszen csak azok az emlékek maradtak fenn és váltak a továbbadás által is egyre erősebbé, amelyeket a közösség fontosnak és megőrzendőnek ítélt. A Jézus halálával szembesülő tanítványok kétségbeesett lelkiállapotát tükrözik az emmausi tanítványok szavai: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.”

Érdekes, hogy ebben a helyzetben nem azok segítettek a legtöbbet a hit felé megtett első lépéseknél, akik „azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él” (Lk 24,23), hanem azok, akik a tragikus eseményeket a próféciák beteljesedéseként tudták bemutatni. Ahogy az úton hozzájuk csatlakozó ismeretlen tette: „És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (Lk 24,27) Ezért válnak különösen fontossá János apostol visszaemlékezéseiben azok az események, amelyeknek ilyen prófétai előzményeit fedezhetjük fel. Ezért érthető, hogy megjegyzi és továbbhagyományoz­za azt a mozzanatot, hogy egy római katona dárdájával beleszúr a kereszten függő Jézus oldalába. Azért szúrta át, hogy megbizonyosodjon róla: már valóban halott. Így nem kellett összetörni a lábszárcsontokat, ami a fulladásos halált siettette a másik két elítéltnél. Így vált a test ebben is hasonlóvá a próféta által előre látott áldozati bárányéhoz, akinek nem volt szabad a csontját megtörni a páskavacsora során. De nemcsak ez, hanem egy másik prófécia is beteljesedett a lándzsa szúrása nyomán: „rátekintenek arra, akit átdöftek…” (Zak 12,10)

Érthető, hogy mindezek továbbhagyományozódtak az evangéliumokban, de az kérdés marad a bibliaolvasóknak, miért jegyzi meg azt János, hogy a sebből „azonnal vér és víz jött ki” (Jn 19,34). A legelső válaszunk az lehet, hogy észrevesszük ebben a szemtanú döbbenetét az érthetetlen jelenség láttán. Mintha maga is csodálkozna a látványon: vér és víz jelenik meg. Ez a megjegyzés talán fontos lehetett azok miatt is, akik Jézus feltámadását úgy akarták magyarázni, mint egy tetszhalott felébredését. A szemtanú cáfolja ezt, hiszen az élettel összeegyeztethetetlen a vér és a víz szétválása. A testen belül kellene azoknak összekeveredve maradniuk. A bibliai nyelvben a vér a lélekkel kapcsolódik össze. A vízre pedig az egyházatyák nyomán tekinthetünk úgy is, mint ami a lelket magába fogadva az élet hordozója, az élet bölcsője. Amikor a kettő szétválik, olyan érzésünk lehet, mintha bölcsőt látnánk gyermek nélkül, vagy olyan tekintetet, amelyből kiszállt az értelem és az érzések csillogása.

A szétválasztás a halál jele. A víz és a vér szétválása az ember Istentől való elválasztását példázza, de mutatja a Fiú elválását az Atyától, a Megváltó szenvedésének legmélyebb pillanatát is.

Ezért nem felejti el ezt megemlíteni János apostol, és ezért tartja fontosnak megjegyezni még idős korában írott is első levelében is: „Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a Lélek, a víz, a vér; és ez a három egy.” (1Jn 5,7–8) A víz és a vér bizonyságot tesznek Isten szeretetéről, a Fiú szenvedéséről és megváltó áldozatáról. A Lélek megérteti és az általa nekünk ajándékozott hit által újra eggyé teszi ezeket.

Most már erre is érvényes lesz Jézus kívánsága: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (Mt 19,6) Ez a feltámadás által nekünk ajándékozott új, Istennel megbékélt, a szétválasztásból az egységbe visszatalált életünk.

Bödecs Pál