Három gyermeket felneveltek, öregségükre a nagyvárosból visszaköltöztek a szülőfaluba, a tömbházat az otthon maradt fiúnak adták át. A boldog öregkort hamar áthúzta a váratlan betegség, majd a sietős halál. Azóta valahol a kétfelé szakadt gyermekek és az otthonos falu háromszögében telik az élete. Segít mindenkinek, ahol és amennyit tud. S miközben meg-megidézte emlékeit, könnyei is eleredtek.
Még világos volt bőven, mikor Pesten megtaláltuk a címet valamelyik külső kerületben. A csengetésre lánya nyitotta a kaput, majd a tizenéves unokája ölelte meg, és az első kérdése ez volt: „Nagymama, miért vagy te feketében?” És akkor egy pillanatra elfogyott a szó. Nem tudta a nagymama, hogy mit is kellene válaszolni. Értette a kérdést, csak nem tudta felfogni. Abban a kicsi székely faluban, ahol néhány órával korábban beült az autóba, olyan természetes, hogy akinek meghal közvetlen hozzátartozója, egy éven át feketében gyászolja.
A gyászt nemcsak elszenvedni, hanem viselni is kell. Szembesülni láthatóan a veszteséggel mindaddig, amíg a belső ember meg nem erősödik az új életre. Évtizedek történéseinek veszteségein nem lehet csak úgy átlépni. Egyetlen veszteségen sem. Ezért szakadt benn a szó a találkozás pillanatában, amikor egy másik világ, a nagyváros személytelen kultúrájában szocializálódott lány ártatlan érdeklődése rákérdezett a számára ismeretlen gyász külsőségeire. A helyzetet az édesanya mentette meg, akinek halvány emlékfoszlányai voltak még abból a világból, amelyet odahagyott, „tudod, ott nagymamáéknál így szokás, amikor meghal valaki”, mondta a lányának. Kiraktuk a csomagokat, aztán elköszöntem, hiszen nekem még jókora utam volt hazáig. Míg az autóig értem, még hallottam, amint az unoka megígérteti a nagymamával, hogy a feketét „itt Pesten” nem fogja hordani.
A történetet sokáig hordoztam, aztán elfelejtettem, mígnem kezembe akadt egy amerikai teológusnak, R. C. Sproulnak a könyve, ami nagyon frappánsan közelít meg egy-egy dogmatikai fogalmat, lévén a szerző maga is professzora a rendszeres teológiának. A Heidelbergi Káté magyarázatához olvasgattam különböző dogmatikákat, mígnem a HK 40. kérdéséhez érve – „Miért kellett Krisztusnak a halált elszenvednie?” – döbbenettel vettem észre, hogy az addig brillírozó dogmatikus a Krisztus haláláról egy szót sem ejt. Azt hittem, tévedés, újraböngésztem a tartalomjegyzéket. Nincs szó benne a szenvedésről, a halálról.
Az eset megdöbbentett. A modern emberrel a modern teológia is menekül a szenvedés elől. De hova futhat? Ki szabadít meg a letagadhatatlanból, amely tönkreteszi az életet, a halál rettenetéből, ha nem Krisztus, aki maga is szembesült ezzel a félelmetes hatalommal? De nemcsak szembesült, hanem le is győzte! És úgy győzte le, hogy vállalta azt. Szembement vele. Belement a halálba, holott ő tehette volna meg egyedül, hogy elkerüli azt. És miért vállalta mégis? Értünk! Mert nekünk nem adatik meg a választás lehetősége. Nekünk rendelt sorsunk, neki választott sorsa volt a halál. A bűn következménye, hogy nem lehet kikerülni. Csak Krisztusba kapaszkodva átvitetni magunkat a túlsó partra. Ahogy a régiek mondták, az ő halála a mi váltságunk.
Van valami méltóságteljes abban, ahogy nagypénteken feketébe öltöznek református templomaink. Valaki így fogalmazott: ünneplő gyászba. Ma már több ez, mint szokás. Látható vállalása a szenvedő Krisztusnak egy nap erejéig, aki életünk minden napján vállal minket az Atya előtt. Sok református, aki amúgy nem, ezen a napon böjtölni szokott. Hogy miért? – kérdezheti valaki a nagymama veszteségét láttató fekete színre rákérdező egykori tizenévessel együtt. Lehet, hogy hagyomány, de a hagyomány is összeérhet Krisztussal, ha tudjuk, hogy a bűneinkért kereszthalált vállaló Megváltónkért öltözünk ezen a napon ünnepi gyászba.

Jakab Bálint Mihály

(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2010. április 4-i számában.)