Tavasszal a feleségemmel végigjártuk az El Caminót, az ősi spanyol zarándokutat. Évek óta terveztük, vártuk ezt a harmincegy napot. Elképzeltük, milyen nagyszerű is lesz magunk mögött hagyni a civilizációt, élvezni a természet és a Teremtő közelségét, csak lenni, és menni, menni, menni heteken át. Bármikor, bárhol ledobni a hátizsákot, ledőlni a puszta földre és élvezni a spanyol táj szépségeit, a nap melegét, a tavasz áldásait. A valóságban azonban kicsit másként alakultak a dolgok. Még át se léptük a francia-spanyol határt, amikor elkapott egy hóvihar a Pireneusokban, amit folyamatos esőzés követett. A huszonhetedik nap volt az első, amikor nem kellett elővenni az esőköpenyeket. Nem mindig volt szívderítő megmászni a sáros hegyoldalakat vagy leereszkedni a síkos köveken. Esténként minden létezőt magunkra húzni a hideg szálláson, ahol a váltás ruhánk se igen akart megszáradni. A napszemüveg helyett a kesztyűt és a sálat vettük magunkra, s mondanom se kell, nem igen napoztunk az árokpartokon. Másféle áldásokat készített nekünk a Mindenható! Hosszú beszélgetéseket, áldott találkozásokat, a szeretet és az irgalom különös megtapasztalásait tartogatta számunkra. De minden váratlan nehézség ellenére életünk egyik legfantasztikusabb élménye volt ez az út.

Hasonló meglepetések időnként az élet útjain is érnek. Saját elképzelésekkel, tervekkel felszerelkezve, reményteljesen vágunk neki egy útnak, s meglepetten szembesülünk a be nem tervezett nehézségekkel. Hová lett az Isten? Nem hallotta meg az imákat? Miért nem válaszol? Miért épp velem történik mindez? Miért pont most? Mi ennek az értelme?

Valószínűleg Naomiban is sorjáztak a „miértek" amikor Moáb földjén – ahova a túlélés, az élet reményében ment – el kellett temessen minden jövőt és minden reményt. Eltemette férjét, fiait, csak gyermektelen menyei maradtak mellette, amikor hazaindult Betlehembe. Nem volt remény, jövő, utód, perspektíva, ami volt, az a gyász, az özvegység, a szégyen, a nincstelenség és egy idegen lány nem mindennapi hűsége – no meg a Mindenható Isten. Az Isten, aki éveken át mintha rejtőzködött volna, egyszer csak feltűnni látszik az asszonyok életében. Ruth „véletlen" Boáz földjére téved. Boáz „véletlen" meglátja őt. „Véletlen" rokonok éppen. „Véletlen" ott van mezőn az éjjel. A másik rokon „véletlen"lemond rokoni kötelezettségéről. Persze mindez nem véletlen, ahogy velünk se véletlen esnek meg dolgok.

Istennél nincsenek véletlenek! Ez a szó hiányzik a szótárából. Ő precíz tervvel „szövi a szálakat", hogy a meddő végül „úgy lakjék a házban, mint fiaknak boldog édesanyja." (Zsolt 113,9.) „Fölemeli a porból a nincstelent, és kiemeli a szemétből a szegényt."(Zsolt 113,7.) Míg végül Isten munkáját látva a körülöttünk lévők mondják: „Áldott az Úr, aki nem hagyott most téged rokoni támasz nélkül! Legyen híres a neve Izraelben! Legyen ő életed megújítója, és gondviselőd öreg korodban! Hiszen menyed szülte őt, aki szeret téged, és többet ér neked hét fiúnál." (Ruth 4,14-15.) Mert az Istennek semmi sem lehetetlen! Ő képes a meddőnek fiakat adni. Ő tud egy „idegen" lányban olyan támaszt adni, aki többet ér majd hét fiúnál. Mert Ő Isten, és nem ember, s azt is látja, amit az emberi értelem kigondolni se lenne képes, hogy a moábita Ruthban olyan értékeket emel be Dávid király – sőt a Megváltó! – családfájába, melyek hét fiún is túlszárnyalnak majd. Hit és hűség. Odaadó szeretet. Persze a királyi családfához vezető út nem diadallal indult. Naomi és Ruth nem látta, nem láthatta előre a boldog kiteljesedést. Voltak napok, amikor nem látszott kiút. Amikor meghalt minden és mindenki, aki számít. De az isteni élethez, csak a halálon keresztül vezet az út. Mert Isten az az Isten, aki „megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket" (Róma 4,17.) Időnként velünk is így tesz: elvisz emberi terveink haláláig, hogy nekünk adhassa azt az isteni tervet, amely nála már elkészült. Amikor ezek az isteni tervek kezdenek kibontakozni, akkor éljük át azt, hogy az eddigi szomorú lét hirtelen olyan örömbe és áldásba csap át, amit csak az Isten tud adni. Ez nem a sikereink, az emberi teljesítmény feletti öröm, hanem az, amiből már nem lehet kihagyni az Istent, mert nem rólunk, hanem Róla szól.

Utólag visszanézve néha azt is felfedezzük, hogy a „pusztai" évek se voltak teljesen értelmetlenek. Utólag látjuk már, mi mindent tett értünk ott is az Isten. Ott tanított hitben járni, amikor tényleg nem voltak látható kapaszkodók. Ott születtek életre szóló kapcsolatok, amikor csak az igazán hűségesek maradtak mellettünk. Akkor éltük át azt, hogy az Isten Gondviselő, mert valahogy végül minden napra kirendeli a betevő falatot. Ott volt velünk minden pillanatban, hisz nélküle nem éltük volna túl a kríziseket. A krízisek mélységeit is Ő határozta meg. Sose adott nagyobb terhet, mint amit elhordozhattunk volna. Tudjuk Őt áldani azért, amit velünk, értünk tett? Tudunk bízni benne, ha épp éhség van „Betlehemben", vagy most temetjük álmainkat, eredeti terveinket? Tudunk olyanok lenni, mint Mózes, aki „kitartott, mint aki látja, a láthatatlant" (Zsid 11,27.) Ne feledjük, valaki ott van velünk a legnagyobb magányban és mélységben is! Obed leszármazottja, a názáreti Jézus! Maga a feltámadás, és az élet.

Révész Lajos

A szerző székesfehérvári baptista lelkipásztor.

Úton, akadályokon át. Istennel járni azt jelenti, hogy átlépni azokat az akadályokat, amelyek megosztják és sértik Isten gyermekeit. A mai bibliai olvasmányok azokat a különbözõ helyzeteket vizsgálják, amelyekben az emberi akadályok legyőzetnek. Ezek csúcspontja Pál apostol tanítása: "Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nõ, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban."

A hatodik napra ajánlott igeszakaszok: Ruth és Boáz utóda (Ruth 4,13-18.), Isten a szükségben lévõk segítõje (Zsolt 113.), Krisztus lebontja az elválasztó falainkat (Ef 2,13-16.), Jézus és a kánaáni asszony (Mt 15,21-28.).