„Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj" (Lukács 10,37).

Az angol nyelven csak „jó" samaritánusként emlegetett példázat magyarázata kapcsán számos bibliai tudós élt azzal a javaslattal, hogy a történet címében inkább az „irgalmas", vagy „együtt érző" jelzőt kellene használnunk. A jóság egyszerűen túl tág és határozatlan fogalom annak leírására, amit a történetbeli samaritánus tett. Ugyanezek a bibliamagyarázók arra is rámutatnak, hogy az irgalom bizonyos szempontból a keresztyén hit lényege. Sok liturgiában például alapvető elem az „Uram irgalmazz" ima. A keleti ortodox – és görög katolikus – egyházakban ezt a kérés – Kyrie Eleison – a vasárnapi liturgiában szó szerint több százszor elhangzik, emlékeztetve Isten népének tagjait arra, hogy egész életünkben ténylegesen Isten irgalmának vannak kiszolgáltatva. Az irgalmas samaritánus története ennek fontos példája.

Régi szentek és korai gondolkodók gyakorta éltek az allegória eszközével Jézus példázatainak magyarázata közben. Így a történet egyes szereplőiben Isten, Krisztus, az emberiség és a gonosz képviselőjét látták. A történet ilyetén olvasatában a samaritánus óhatatlanul magát Krisztust jeleníti meg, aki irgalmas volt – és szolidaritást vállalt – az övéivel. Minket pedig a szegény utazó képvisel, az elnyomott, akit megvernek és magatehetetlen. Kizárólag Krisztus irgalma és az emberiséggel vállal szolidaritása menthet meg minket és adhatja vissza nekünk az életet.

Valójában, ha belegondolunk, akkor a történet lehet, hogy inkább a szegény zsidó utazóról szól, semmint az irgalmas samaritánusról. Mi járhatott a fejében akkor, amikor megverték, kirabolták, majd félholtan az útszélen hagyták? És mire gondolhatott akkor, amikor váratlanul éppen egy kívülálló, egy tisztátalan ember – igen, a korabeli megítélés szerint rossz ember – segített rajta? Vegyes érzések lehettek benne, tudva, hogy olyasvalakinek köszönheti az életét, akiről gyerekkora óta azt tanították neki, hogy megvetésre érdemes? Befolyásolhatta saját viszonyulását másokhoz? Vajon elment és hasonlóképpen cselekedett aztán?

Feszítő kérdések ...

Érdekes módon a történettel csak Lukács evangéliumában találkozunk, sehol másutt. Nincs még hasonló sem a többi evangéliumban, és például Pál sem említi leveleiben. Önmagában áll. Mégis, a tudósok egyöntetűen úgy vélik, hogy a példázatot maga Jézus mesélte el. Tipikusan az a kihívás jelenik meg benne, amivel úgy szeretette szembesíteni az embereket. A történetben Urunk évszázados bölcsességet utasít el. Arra készteti a hallgatóit, hogy elgondolkodjanak magukról, előítéleteikről, negatív előfeltételezéseikről és másokhoz való viszonyukról. Talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy ha semmi más nem maradt volna az Újszövetségből, az irgalmas samaritánus példázata önmagában is elegendő alapvetésül szolgálna a keresztyén hit és cselekedetek számára.

A brit történész és vallástudós, Karen Armstrong monumentális munkájában, az Isten történetében az együttérzést teszi meg minden igaz vallás alapjának – különös tekintettel a keresztyénségre, zsidóságra és az iszlámra. Az iszlám sokszor utal Istenre, Allahra, mint aki végtelenül könyörületes. Az irgalmas samaritánus történetével épp ezért valamennyi vallású vagy hitű ember könnyedén tud azonosulni. Példa erre a régi héber parancsolat is, ami magának Jézusnak a tanításában is visszhangra talált, hogy tudniillik amit szeretnénk, hogy az emberek cselekedjenek velünk, mi is azt tegyük velük.

Az együttérzés vagy az irgalom többről szól, mint hogy jót teszünk a másiknak. Még a valóban rosszindulatú és gonosz emberek is tudják, hogyan manipuláljanak másokat dicséretekkel és ajándékokkal. Az irgalomnak sokkal tovább kell mennie ennél. Arról szól, hogy felismerjük a másikban önmagunkat és mindkettőnkben magát az isteni jelenlétet, ami eggyé tesz minket. Az együttérzés szolidaritás a másikkal függetlenül attól, hogy ki az, honnan jön és hogy néz ki. Alapvető felismerése ez az élet lényegének és értelmének.

A samaritánus csak egy kedves ember lenne, akinek van egy kis ideje és pénze a másikra, vesztenivalója pedig nincs? Valaki, aki „azokat a zsidókat" le akarja leplezni? Vagy van benne valami különleges? Végül is, a történetben szereplő pap és lévita is jók voltak valamilyen értelemben. Azt tették, ami elvárható volt tőlük, és ez nem szükségszerűen rossz. Valamennyien igyekszünk így vagy úgy megfelelni az elvárásoknak. Teljesítjük kötelességünket. Ez a vezérfonal életünk során.

Úgy tűnik, hogy Urunk arra akar rámutatni, hogy a samaritánus több volt, mint egyszerűen egy jó ember. Olyasvalaki ő, aki az isteni irgalmat, illetve az emberi együttérzést és szolidaritást minden érzést és gondolatot meghatározó lényegként érti meg. Akkor leszünk igazán együttérzők, hateljességgel Isten gyermekei leszünk. Az együttérzés és irgalom lényegében az, hogy azt tesszük, amit Isten maga tesz.

Urunk szavai ma is kihívás elé állítanak minket: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!"

Dr. Frank Hegedűs

A szerző a Szent Margit Anglikán Episzkopális Egyház lelkésze.

Úton szolidaritásban. Alázatosan járni Istennek azt jelenti, szolidaritásban járni mindazokkal, akik az igazságosságért és a békéért küzdenek. A szolidaritás megélésének természetesen nem csak az egyéni hívek számára van mondanivalója, hanem a teljes krisztusi közösség természete és missziója számára is. Az egyház arra nyert elhívást és arra nyer felhatalmazást, hogy osztozzon mindenek szenvedésében, a szegények, a szükségben lévők és a kirekesztettek ügyének képviselésével és az irántuk való gondoskodással. A keresztény egységért való imádságunknak
ez szerves része.

 

A hetedik napra ajánlott igeszakaszok: a leányok örökségjoga (4Móz 27,1-11.), ki tartózkodhat az Úr szentélyben? (Zsolt 15.), a tanítványoknak mindenük közös volt (ApCsel 2,43-47.), az irgalmas szamaritánus (Lk 10,25-37.).