Lekció: Róma 6,1-14
Alapige
"Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!"
Máté 6,13

Egyszer egy komoly, imádkozó ember mondotta nekem, hogy amikor az Úri imádságot elmondja magában és ehhez a részhez ér, amit fölolvastam alapigéül, itt mindig Magyarországra gondol. Boldogan mondotta, hogy ő így imádkozik a hazájáért. Utána gondoltam ennek a kijelentésnek akkor és mint teológus rögtön megállapítottam magamban, hogy ez így akármilyen szép is, de dogmatikailag nem helyes, - mert hiszen ez a szó, amit így mondunk: "ország", az eredeti szöveg pontos fordítása szerint Isten országát jelenti, Isten királyságát, szuverén uralmát a világ fölött! Azt a lelki birodalmat, ami Jézus Krisztus halálával és feltámadásával tört be ebbe a világba és az Ő újra eljövetelével válik teljessé és egyetemessé az egész teremtett mindenségben. Mégis az utóbbi két hétben, amikor annyi aggódó kétség és remegő reménység között szinte a szemünk előtt született meg véres szabadságharc vajúdásaiban egy új Magyarország, megvallom: dogmatikai kétség ide vagy oda, én magam is a hazánkat könyörögtem bele Isten hatalmába ennél a szakasznál, és őszintén nyugalmat és biztatást kaptam felülről, amikor elmondtam: Tied az Ország, a hatalom és a dicsőség! - Mert lehet ezt az imádságot úgy is elmondani, hogy teológiailag is igaz legyen! Tudniillik a Miatyánknak ez a része hitvallást, másfelől pedig programvállalást jelent részünkről! És ha igaz szívvel teszem ezt a hitvallást és vállalom ezt a programot, ami ebben az imavégben van, akkor az nagyon is szoros kapcsolatban van annak a földi országnak a sorsával, amiben élünk! Erről a kapcsolatról szeretnék most beszélni.

1) Tehát először hitvallás. Hitet teszünk arról, hogy az Úré a föld és annak teljessége, az egész világ és minden, ami benne van, - hogy ez a világ nincs magára hagyatva, hanem Istenhez tartozik, Jézus Krisztusban megismert mennyei Édesatyánkhoz, Aki teremtője, megváltója és gondviselője ennek a világnak, örökkévaló Ura és királya. Éppen ezért a történelem nem szabad erők önkényes játéka, hanem Isten üdvösséget munkáló uralkodásának a tere, amiben az Ő akarata bontakozik ki és halad a végső rendeltetése felé! - Mindez, - tudom jól - nem új dolog előttünk, eddig is tudtuk és vallottuk, - de az új az, hogy most láttuk is! Vagy legalábbis megláthattunk belőle valamit. Van a történelemben olyan idő, néha csak egy pillanat, néha egy hét, amikor Isten olyan lélegzetelállító módon, olyan nyilvánvalóan megmutatja, hogy minden egyéb látszat ellenére mégis valóban Övé a föld, Övé a legfőbb hatalom, hogy az ámuló ember leborul Előtte és együtt zengi az angyalokkal: Tiéd, Uram a dicsőség! - Így történik most is. Hihetetlen drága élménnyel lettünk gazdagabbak: találkoztunk a kegyelmes Istennel, az imádságot meghallgató, az Ő engedetlen gyermekein is könyörülő, a bennünket nagyon szerető és rólunk gondviselő Istennel. Mindnyájan mélyen hatása alatt vagyunk az utóbbi napok eseményeinek, annyira, hogy azok rajzó emléke tölti be a lelkünket a napnak szinte minden pillanatában. Ki merte volna akár csak két héttel ezelőtt is megjósolni, megálmodni, hogy ma szabad hazában, szabadon dicsérjük az Urat?! Olyan szédületesen nagy jelentőségű eseményeknek vagyunk naponta szemtanúi, hogy szinte káprázik a szemünk, mintha álmodnánk! Egy dolog bizonyos: a késői utódok olyan könnyes meghatódottsággal és lelkes büszkeséggel tekintenek majd vissza erre a szabadságharcra, mint ezeréves történelmünk egyik legfényesebb lapjára. Mi pedig, ma élő nemzedék, akik szemtanúi lehettünk a dicsőséges eseményeknek: ráborulunk Isten édesatyai kezére és hálás szívvel mondunk Neki köszönetet azért, hogy ilyen hatalmasan cselekedett velünk, és hogy sokkal nagyobb kegyelemmel és szeretettel intézte sorsunkat, mint megérdemeltük volna.

Véres, dicsőséges leckét kaptunk abból, amit ebben az imavégben így vallunk meg: "Tied Uram az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké". Megerősödtünk abban a hitünkben, hogy valóban az Úré a föld, rajta ez a földdarab, amin élünk, - az Úr tartja kezében ezt az országot úgy, amint volt, van és lesz valaha, - ez a nép is, minden örömével és bánatával, minden kiválóságával és hibájával, minden nemzeti erényével és bűnével együtt a kegyelmes Isten tulajdona, az Ő hatalma irányítja történelmét, az Ő dicsőségét szolgálja egész élete! Nem a vaksors vihara vetette ezt a nemzetet erre a földre: kijelölt őrhelye ez neki.

Nem véletlenségből élte túl évezred viharainak hosszú sorozatát: Isten járatta nehéz iskolába! Ő büntet és Ő könyörül rajta, - Ő sújt le rá és Ő emeli föl újra.

Nyilván szükség van reá a föld színén, - más nem pótolhatja, amit ő nyújt az emberiségnek, - missziója, küldetése van a népek között, hivatása, amire oda kell szentelnie magát. Nem azért szeretem a hazámat, mert véletlenül itt születtem, mert ennek a földnek a kenyerét eszem, hanem azért, mert Isten akaratából vagyok itt és az, ami vagyok, és így részese az egész magyar nemzet küldetésének. Isten mindenhatóságát ismerem el akkor, amikor bármilyen nehéz viszonyok között is vállalom a magyar sorsot, Isten dicsőségéért dolgozom, amikor népem és hazám javáért áldozok időt, imádságot, szolgálatot, vért, - Istent tagadnám meg, ha megtagadnám a magyar életet, amire predestinált az Isten. Ezekben a most folyó eseményekben világosabban látjuk Isten édesatyai gondoskodását és szeretetét, és ezt látva öntudatosabban tehetünk hitvallást arról, hogy "Tiéd Uram az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké!"

2) Mondottam az elébb, van olyan idő, amikor Isten lélegzetelállító módon mutatja meg, hogy Övé az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké, - de azután van olyan idő is, amikor Isten programul és megvalósítandó feladatul adja elénk ugyanezt, tehát azt, hogy az Ő országát mi magunk is megéljük, az Ő hatalmát mi magunk fölött is érvényesítsük és az Ő dicsőségét mi magunk is szolgáljuk, tudatosan, teljes igyekezetünkkel. És most ennek az ideje kezdődött el a számunkra. Isten most az újrakezdés nagy kegyelmével ajándékozott meg bennünket. Valóban egy egészen új és most még tiszta lapot nyitott történelmünk könyvében. Mit írunk bele? Kimondhatatlan felelősség most, az újrakezdésnél, magyarnak és keresztyénnek lenni! - Régi szólamok most új tartalommal telítődnek meg. Emlékezzünk meg itt most azokról a hősi halottakról és sebesültekről, akiknek vére valóban megtermékenyítőleg hullott erre a földre. Láttam, ti is láttatok a városban szerteszét új sírhalmokat, rajta a felírás: élt 15 évet, vagy élt 20 évet. Kórházban sebesültek ágyai között jártam. Harcban, mentési munka közben vagy gyanútlan járáskelés közben kaptak sebeket. Éreztem, bizonyára ti is éreztétek, mennyi erő, mennyi elkötelezés, milyen új élet fakad ezeknek a hősöknek az áldozatából! Nos: ha még az emberi áldozat és az emberi vér is ilyen megdöbbentőés elkötelező erőforrás lehet számunkra: mennyivel inkább az az áldozat és az a vér, amit Isten adott értünk ott a Golgotán?! Innét indul ki minden igazi újrakezdés kegyelme! Ezért lehet valamit újrakezdeni, mert az az áldozat és a szent vér betakarja, eltörli a múltat és mennyei erőt ad ahhoz a programhoz, ahhoz a feladathoz, amit ez az imavég jelent: "Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!"

"Tiéd az ország!" Mit jelent ez most, mint feladat? Jézus legelső szava ehhez a világhoz ez volt. "Térjetek meg és bánjátok meg bűneiteket, mert elközelített az Istennek országa." Mit jelent ez? Azt, hogy bár dicsér és csodál bennünket most az egész világ és ez kétségtelenül jól esik magyar szívünknek, most mégis ne büszkén felemelt fővel kezdjük el az új életet, hanem lehajtott fővel, a bűnbánat alázatával. Ne felejtsük el, hogy bűnösök vagyunk. Konkrétan az elmúlt 12 esztendő alatt kimondhatatlanul sokat vétkeztünk azzal, hogy nem viseltük magunkat hitvalló keresztyének módjára, Krisztus evangéliumához méltóan. Egy istentagadó világnézettel és uralommal szemben nem tudtunk hitelesen bizonyságot tenni a hívő, megváltott élet különb voltáról. Az osztálygyűlölettel, kegyetlenségekkel, igazságtalanságokkal, nyilvános gonoszsággal szemben nem emeltük fel Krisztus tiltakozó szavát. Gyávaságból, bőrünk, állásunk, kenyerünk féltéséből lapultunk, hallgattunk, néma ebek voltunk! Nemcsak az bűnös, aki téveszméket hirdetett, hanem az is, aki hallgatott! És különösen bűnös ebben a hallgatásban az egyház, tehát mi magunk mindnyájan! Jól tudom, hogy sok mentséget lehetne most felsorolni a védelmünkre, de ezt majd azután, ha előbb megbántuk a hallgatás, a negatív, erőtelen, bizonytalan, világgal összemosódó keresztyénségünk bűnét! Mert újrakezdés csak a bűnbánatnak ebből a mélységéből, alázatából indulhat ki! Térjetek meg és bánjátok meg a ti bűneiteket, és akkor kezd valósággá válni az az Isten országa, ami Jézus Krisztussal elkezdődött ezen a földön! Addig nem!

Tiéd a "hatalom" - mondjuk minden nap -, de ez is csak üres szólam marad mindaddig, amíg mi magunk személy szerint mindnyájan mindent meg nem teszünk azért, hogy Istennek ez a hatalma érvényesüljön is az életünkben, tehát hogy életünk minden megnyilvánulása az Ő hatalma alá kerüljön. Ebben az újrakezdésben vegyük végre komolyan, hogy életünk fölött Jézus Krisztus teljes uralmat akar nyerni. Jézus Krisztusnak korlátlan joga kell, hogy legyen a keresztyén emberek élete fölött. Olyan emberekké kell válnunk, akik Jézus Krisztust szájjal és szívvel, teljes életük elpecsételésével és odaadásával vallják, akik mártírok, nyugodtan rábízva Istenre, hogy hűséges életükkel vagy bátor halálukkal akarja-e bizonyságtételüket fölhasználni. Hiszem, hogy az egyházak a gyógyulás forrásaivá válhatnak ebben az országban, - ehhez azonban az kell, hogy ne törődjünk többé azzal, hogy pártfogója vagy ellensége akar lenni a világ az egyháznak, védelemben, vagy elnyomásban akarja-e részesíteni, - hanem csak azzal törődjünk, hogy az engedelmesség lelke hassa át az egyházat. Minden keresztyén ember testté vált engedelmesség legyen a hit legfőbb Vezérének, Jézus Krisztusnak a parancsaival szemben.

Krisztus katonáivá kell válnunk, persze nem szószerinti értelemben, hanem egy szerteágazó élet- és munkaközösség tapintható formájában, amelynek a tagjai az Úrra néznek és az Ő szolgálatában mindenre készek! Tehát a tartózkodás nélküli odaadás és totális beleállás a Krisztusnak való engedelmességbe és szolgálatba: ez a kardinális pontja életünk megújulásának. És tiéd a "dicsőség!" Isten dicsősége megszentelt emberi életekben tündöklik ezen a földön. Egyházunknak, egyháztagoknak, presbitereknek és lelkipásztoroknak egyetlen járható út van nyitva a jövőfelé: a hit által való megszentelődés útja. Vagy lesznek megszentelt szívű és megszentelt életű pásztorai és tagjai egyházunknak, akik éppen ezért megállják majd helyüket a világban is, vagy magának az egyháznak a léte és megmaradása is kétségessé válik.

Ha a mi kegyelmes Istenünk egyáltalán használhat bennünket, csak így: megszentelt életben használhat. Ha a világ respektál, elfogad bennünket, csak így: Krisztusi ábrázatra átformálódva fogad el. Van ilyen Ige is a Bibliában: miattatok káromoltatik Isten neve a pogányok között. Ez volt múltunk bűne. De van ilyen Ige is: úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteteket... Ez jövőnk programja. Ebben a nagy programban most csak két sürgős konkrétumot hadd említsek. Igazán bámulatraméltó hősiességgel, elszántsággal és önzetlenséggel küzdött ez a nép a szabadságáért. ugyanilyen hősiességgel, elszántsággal és önzetlenséggel járjuk tovább a békés kibontakozás nagyon nehéz útját is. Tegyük köztudottá, hogy most nem az egyéni sérelmek orvoslása az első cél, hanem az ország és a nemzet megerősödése a közös cél. Ne akarjon hasznot húzni a kivívott győzelemből, ne akarja rögtön a markát jutalomért tartani az, aki eddig önzetlenül, önfegyelemmel szenvedte a hátratételt vagy akár a harcot. Eljön majd annak is az ideje!

A másik dolog pedig az, hogy tegyük közvéleménnyé, hogy a felelősségre vonásnál nagy különbség van az igazságszolgáltatás és a bosszúálló megtorlás között. Inkább tíz bűnös meneküljön, mint egy ártatlan szenvedjen! Be ne szennyezzük ezt az új, tiszta lapot ártatlanok vérével! Minderre már csak azért is minden erőnkkel vigyáznunk kell, hogy okot ne adjunk idegen hatalmaknak a rendcsinálás ürügyén országunk belügyeibe való beavatkozásra! De mindenekfelett azért törekedjünk erre, mert nekünk ebben a nagy újrakezdésben az a feladatunk, hogy mindenben, ami történik, tiszta szívvel vallhassuk: "Tiéd Uram a dicsőség! Mindörökké!"

Ámen

Dátum: 1956. november 11.

A prédikáció eredetileg a joosandor.hu oldalon található meg. Joó Sándor (1910-1970) neves református igehirdető, a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség alapító lelkésze volt. Több mint ezer Igehirdetése maradt fenn. Más igehirdetése oldalunkon.