Közigazgatásilag az új református templom tényleg a városhatárt jelenti, de ha továbbmegyünk a Debrecen végét jelző táblán túlra, még számos utcát találunk. A kis hétvégi házakból álló rész, amit Pacnak hívnak, ugyan nem tartozik a cívisváros belterületéhez, ám itt is sokan, sőt az elhúzódó gazdasági válság miatt egyre többen laknak. De nincs saját temploma a főút túloldalán fekvő Biczó István-kertnek sem, ami bár egyházigazgatásilag a homokkerti gyülekezethet tartozik, mégis az új istenháza jóval közelebb esik az ott lakó reformátusokhoz.

Formálódó gyülekezet

A Lencztelepen élő reformátusok mostanáig a szomszédos Kerekestelep templomába jártak vasárnaponként, és csak havonta egyszer tartottak önálló istentiszteletet a saját városrészük József Attila-iskolájában. A templomépítés vágya már a ‘80–90-es években megfogalmazódott bennük, de az építkezés csak két évvel ezelőtt indulhatott meg. Az új épületre azért is volt szükség, mert a két legközelebbi – a kerekestelepi és a bánki – templom megtelik minden vasárnapon.

Ugyan a felszentelés még várat magára, az új, majdnem kész helyen augusztus 29-én tartották az első alkalmat: úrvacsorás istentiszteleten adtak hálát az újkenyérért. Biztató, hogy az ünnepre eljött mintegy százötven fő megtöltötte a templomteret, ráadásul túlnyomó többségük a gyülekezet vezetői számára még ismeretlen, új arc volt. Bár a következő, szeptember 22-i alkalmon már csak „hétköznapi” vasárnapi létszám jelent meg az istentiszteleten, a hatvan főből ekkor is csupán tízen voltak a régiek.

A formálódó közösségben amúgy gyorsan megfogalmazódott az igény, hogy ezentúl legalább kéthetente legyen Lencztelepen istentiszteletet. – Az emberek várják a templom elkészülését, ami vonzza nemcsak a kíváncsi szemeket, de talán a szíveket is. Célunk a közösség saját lábra állítása. Persze kérdés még, hogy milyen egyházjogi formában történik majd az önállósulás. Ez attól is függ, mennyire lesz kitartó a lencztelepi hívek kezdeti felbuzdulása – mondja Buzás Dénes kerekestelepi lelkipásztor.

Egymás terhének hordozói

Az udvart már lebetonozták, látszanak a parkolók és a virágágyások kontúrjai, de a díszburkolat elhelyezésére, a füvesítésre és a parkosításra az utolsók között kerül majd sor. A torony – ami kicsit elmaradt a többi épületrésztől, hiszen félig áll csak, be van állványozva és nincs lefestve – az eredeti tervekben nem szerepelt. Az önkormányzat felajánlásából épül, mert a környéken lakók szóvá tették, hogy milyen lenne már a templom nélküle.

A templom, a parókia és az őket összekötő gyülekezeti terem kívülről már teljesen kész, a közösségi terek pedig már majdnem belülről is. Ide a lámpatestekre és a berendezésre valót kell már csak előteremteni, de tény, hogy az is sokmilliós tételt jelent egy ilyen építkezésnél. A lelkészlakás belső kialakítása azonban jócskán elmarad a többi épületrész mögött: a szürke betonon és vakolaton kívül még semmi sem látszik.

Hogy milyen közösségi élet lesz itt egy, kettő vagy akár tíz év múlva? – Ha a lencztelepi utcákat járjuk, a házak viszonylagos jómódot tükröznek, de a paci téliesített nyaralókban főleg szegényebb családok élnek, akiknek a városi házát, lakását a devizahitelük miatt elvitte a bank – tárja fel a helyiek nehézségeit Buzás Dénes, aki azt szeretné, ha a két réteg valódi közösséggé válna a gyülekezetben, és a lencztelep-paci reformátusok egymás terhének a hordozóivá válnának. A lelkipásztor úgy véli, a diakónia gyakorlása óriási lehetőség lesz az új gyülekezet számára, ezért a terveket úgy alkották meg, hogy az új épület akár az intézményes segítségnyújtás feltételeinek is meg tudjon felelni.

Kapaszkodó a Lencztelepen

A közös teherhordozásból a debreceniek már az építkezés során is kiveszik a részüket. A telket az önkormányzat adta százéves használatra, és amint már említettük, a tornyot is a város finanszírozza. Tavaly és idén is fél-egymillió forint közt volt a céladományok összege, és az emberek a két kezükkel is hozzájárultak a munkához: kubikoltak, kertet rendeztek és takarítottak. A helyi vállalkozók is megmozdultak: egyikük például heteken keresztül díjmentesen biztosított erőgépeket az építkezés számára. – Egy markoló óránként tíz-húszezer forintba kerül. Könnyen kiszámítható, hogy több milliós megtakarítást jelentett számunkra ez a felajánlás – hangsúlyozza Buzás Dénes.

A kerekestelepi gyülekezet tavalyelőtt, tavaly és idén is egy-egymillió forintot adott az új templomra, de összesen a tízmillió forintot is eléri a közösség hozzájárulása. A kis bánki missziói egyházközség a harangot ajánlotta föl, az egyházmegye a hangosítás és az elektromos orgona kiépítését, egy kerekestelepi presbiter pedig az úrvacsorai edényeket vette meg az új gyülekezetnek.

Az emberek örülnek tehát a templomnak, és várják, hogy elkészüljön, bár Buzás Dénes derűsen egy ezzel ellentétes esetről is beszámol. Egyszer egy ittas férfi ment el az építkezés előtt, és közben azt kiabálta, hogy inkább egy plázát építenének ide az istenháza helyett. A lelkipásztor viszont úgy véli, igenis szükség van a templomokra, és ezt az emberek is érzik: a gazdasági válság és a belőle fakadó elszegényedés okozta bizonytalanságban ugyanis már csak Isten és az ő egyháza jelenti számukra az egyetlen kapaszkodót. Véleménye szerint az a közösség vonzó a mai ember számára, ahol számon tartják őt: őszintén megkérdezik tőle olykor, hogy van, és ahonnét, ha elmarad, utánamennek, hogy nem történt-e baj, tudnak-e neki valamiben segíteni. Ahol ez működik, ott lehet hatékony a misszió, ott tudják az embereket Istenhez vezetni.

Szöveg: Kiss Sándor, Kép: Barcza János

A cikk a Reformátusok Lapjában jelent meg.