Forró mezőket magunk mögött hagyva biciklizünk a Szamos gátján, rajtunk kívül nem is látok mást a Szatmári-síkság messzire futó töltésén. Szamosújlakról egyelőre annyit tudok, hogy a XIV. század elején már „Újlak” néven szerepelt egy oklevélben, ezért még két keréken érdeklődöm magáról a templomról.

Megtudom, hogy egy 1329-ből származó okirat beszámol egy itteni Keresztelő Szent János-templomról, a négy évvel későbbi tizedjegyzék pedig már működő plébániáról tanúskodik. A XVI. század közepén a szamosújlakiak már hallottak a reformációról, majd az 1589 és 1595 közötti időszakban a faluban élő katolikusok és reformátusok a templomért küzdöttek. A „csatát” először a reformáció helvét ágát választók nyerték, akik puritán szellemben alakították át, majd a katolikusok néhány évvel később újjáépítették.

Folyamatos változás

Miközben hallgatom a történetet, meglátom a töltés bal oldalán a takaros templomot. Lassan odagurulunk, így még jobban szemügyre vehetem a község szélén található épületet, a helyszínről pedig megtudom, hogy régen itt volt a falu központja. Fehér falai, fakerítése és faszerkezetes teteje igazi vidéki templommá varázsolnak: hangulatossá és családiassá.

Lelkesen lépjük át a küszöböt, bent jóleső hűvös fogad. A szószék és a padok épp olyan világoskékek, mint a karzat és a tetőszerkezet, mindez pedig gyönyörűen harmonizál a fehér falakkal. A padokban helyet foglalva azt is megtudjuk, hogyan folytatódott a templom története: a XVI. század végén és a XVII. században többször cserélt gazdát, ami nem tett jót az épületnek sem, mivel hol freskóit verték le, hol pedig a különböző épületrészeket rombolták le. A század végén került újra katolikus kézre, a források szerint ekkor a község az ugocsai római katolikus főesperességhez fizetett adót. Itt azonban még nem ért véget a történet, száz évvel később a templom ismét református lett és a növekvő református lakosságnak köszönhetően végleg az is maradt.

A kora gótikus stílusú templom átépítései ellenére is a XIV. századi alaprajzát és korra jellemző formáit mutatja, az épület megőrizte középkori jellegét. Kutatók írásai alapján feltételezhető, hogy a templom két periódusban épült.

Megnyugtató egyszerűség

A szentély diadalívvel kapcsolódik a négyszögletes, torony nélküli hajóhoz, sokszögű záródása miatt az első építési korszak – a szakértők szerint – nem lehet sokkal korábbi, mint a XIII. század és XIV. század fordulója. Ezek alapján még az is lehetséges, hogy a ma látható épület azonos az említett Keresztelő Szent János-templommal.

A kutatások alapján a XVII–XVIII. század fordulóján valószínűleg lebontották a sekrestyét, majd nem sokkal később elpusztult a szentélyboltozat is. Mikor ezt hallom, meglepődök, hiszen épp a sekrestye apró ajtaját szemlélem, de kiderül, hogy ez a a korábban lebontott épületrész rekonstrukciója, melyet  gótikus formájú, kőkeretes ajtó kapcsolt a szentélyhez.

Azt is megtudjuk, hogy a rekatolizáció során a korábbi diadalív és a szentélyboltozat helyett új diadalívet építettek, majd az új szentély belsejét kifestették, azonban a freskók feltehetőleg a XVI. század második felében elpusztultak. Így ebben a templomban – ahogy Szamostatárfalván – nincsenek festmények a falakon.

Lángok ereje

A falu sorsát szerencsétlen események is keresztezték, például, amikor az 1857-ben felszentelt fatorony alig kilenc évvel később, 1865. július 10-én, a tanítói lakban támadt tűzvész miatt – a falu számottevő részével együtt – leégett, illetve megsemmisült az egyik harang is. Két évvel később egy egyszerű haranglábat építettek a templom mellé, olyat, amilyen a környező településeken is látható.

Ugyanebben a tűzesetben semmisülhetett meg a templom meredek hajlású tetőszerkezete is, amit egy jellegtelen tetővel pótoltak, amit az időjárás viszontagságai sokat romboltak. Az épületet az Országos Műemlékvédelmi Hivatal segítségével 1992 és 1997 között sikerült helyreállítani, azonban komoly problémát jelentett, hogy semmilyen hiteles dokumentumból nem ismerjük, milyen lehetett az eredeti tetőszerkezet. Így a magyarországi, hasonló templomok mintájára egy rácsos-tartókból álló boltozatot építettek föl.

Műemlék és gyülekezet

Az előadás közben egy kosár meggyel a karján érkezik meg Szabóné Varga Szidónia, a gyülekezet lelkipásztora, ezért a gyülekezeti életről már őt kérdezem. Már kilenc éve lelkész Szamosújlakon, Gyügyén és Cégénydányádon, Bakó Lajoshoz hasonlóan ő is három gyülekezetet lelkésze.

„Ahogy a környék legtöbb településén, sajnos itt is elöregedő a lakosság – mutat rá. – A faluban több, mint négyszázan laknak, istentiszteletekre tizenöt-húsz fő ját vasárnaponként, ünnepnapokon huszonöt-harminc.” Azt már magamtól is tudom, hogy istentisztelet minden vasárnap van mindhárom falu gyülekezetének.

A lelkésznőtől tudom meg, hogy a templom helyreállítási munkálatai során elengedhetetlennek tartották, hogy az épület történeti emlékeit hitelesen mutathassák be. Ezért az 1500 körüli építési periódus formáinak megfelelően, egységben kezelték az épületet, a homlokzatokon és a burkolatokban különböző eszközök jelzik az építési periódusokat és a hozzáépítéseket. Ezt a komoly szintű szakmai helyreállítást ismerték el Europa Nostra oklevéllel.

„Öröm, hogy szép a templom, de nem szabad, hogy a hangsúly csak az épületen legyen” – teszi hozzá a lelkipásztor, én pedig rájövök, mennyire fontos hangsúlyozni, hogy az egyedülálló műemléktemplomainkban egyedülálló gyülekezetek élnek – ahogy itt is.

Közösségben

„A létszámok relatívak – kapom válaszul arra a kérdésemre, vannak-e a fiatalok a gyülekezetben. – Például hittant is tanítok általános iskolában, ahol az első nyolc osztályban összesen tizenöt hittanosom van. Ez elsőre nem tűnik soknak, de fontos, hogy ez a tizenöt gyerek a református hittant választotta.” Mint mondja, a község tisztán református és az idősödő lakosság ellenére jelenleg is van egy konfirmandus.

A kis gyülekezet tagjai nem érzik, mennyire sok kiránduló látogatja a templomot, az ide érkezőkkel inkább lelkészük foglalkozik. Szabóné Varga Szidónia szerint fontos, hogy számukra a templom elsősorban az istentisztelet helyszíne legyen, ne pedig egy műemlék. A sok munka mellett erre is folyamatosan odafigyel.

Látom, hogy most is sietnie kell, bűntudatom is van, hogy kérdéseimmel feltartom, de búcsúzóul még mosolyogva hozzáteszi: „Úgy érzem, nem az számít, hányan vagyunk, hanem az, hogy akik a gyülekezethez tartoznak, azok mind szívvel-lélekkel szolgálnak.”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András

Sorozatunk további részei:
Templom a régi mesékből << | >> Templom az ősz színeiben