Lónyáról tizenhat éve, kisiskolásként hallottam először, mikor az egyik órán megemlékeztünk a tiszai árvíz miatt megrongálódott templomról. Aztán nem sokkal később újra, mikor az árvíz utáni felújítás során megtalált freskókról beszélgettünk. Most, hogy több mint egy évtizeddel később a falu felé tartunk, már kíváncsian várom, hogy a saját szemmel is lássam ezt a csodatemplomot.

Az egykori Bereg vármegye Magyarországon maradt szegletébe, az ukrán határ mellé érkezünk. A buszból a templom előtt szállunk ki, a hangulatos község pedig élénken fogad minket. Az apró templom és a harangláb mögött búza aranylik betakarításra várva, a júniusi táj pedig zölden hívogat.

A falu történetének megismeréséhez több forrás is rendelkezésre áll. A mindenkori kiindulópont egy 1270-es oklevél, melyből kiderült, hogy a két Lónya nevű (Kislónya és Nagylónya) falut Bánk bán vásárolta meg, majd azokat vejének adományozta. A falu későbbi birtokosa a Lónyai család, akik erről a birtokról vették fel a nevüket, majd ide is temetkeztek.

A templomról kevesebbet lehet tudni: csupán egy pápai tizedjegyzékben a zempléni főesperességben esik szó a lónyai Szent Péter és Pál-templomról. Ezek szerint a falu temploma az 1330-as években már állhatott, amit alátámaszt a művészettörténeti elemzés eredménye is.

Ezen elgondolkodom: itt ülünk egy hűs, otthon-illatú épületben, ami hétszáz éve áll ugyanezen a helyen. Szinte érzem a történelem erejét és annak súlyát, hogy a mi felelősségünk is, meddig őrizzük ezt – vagy bármely más – műemléket.

Megtalált falképek

Az épület történetéről és művészettörténeti hátteréről Kollár Tibor tudományos szakértő beszél. A templom két részből áll: az egyterű, téglalap alaprajzú hajóból és a négyzet alaprajzú szentélyből. Mostani állapota az elmúlt évek restaurálása nyomán alakult ki, melynek során az is kiderült, hogy maga a középkori templom sem egyetlen periódusban épült.

„Az árvíz utáni munkálatok során páratlan gazdagságukban kerültek elő csodálatos falképek, melyek három korszakot képviselnek: a templom falain megtalálhatóak román, gótikus és késő reneszánsz ábrázolások" – foglalja össze a tudományos szakértő. Az első periódus ábrázolásai: Szent György a déli hajófalon, három szent a diadalív déli oldalán, az az északi falon a Köpenyes Mária. Ezek készítési idejét XIV. század elejére teszik kutatók.

A szentély teljes kifestésével járó második réteg keletkezési idejének meghatározását felirat segíti 1413-ból, a harmadik periódus pedig, amelyet egy feliratnak köszönhetően 1631-re szokás tenni, már az épület református használatával függ össze. „Az épület 2008-ban befejeződött műemléki helyreállítása során a restaurátorok a középkori és református kori műrészletek harmonikus bemutatására törekedtek" – teszi hozzá Kollár Tibor, utalva arra, hogy a freskókat néhány esetben javítani kellett, de ilyenkor a restaurátorok korhű korrigálásra törekedtek.

Az északi falon található Köpenyes Máriát sokáig figyelem. A legtöbb esetben nem foglalkoztatnak a különböző Mária-ábrázolások, de ebben van valami kedves és magával ragadóan bájos, amitől eszembe jut, hogy Mária valójában nem egy megközelíthetetlen szent volt, hanem egy lány, akit Isten különleges feladatra hívott el.

Kettő az egyben

A templom udvarán Erdei István református lelkipásztor frissítővel és pogácsával vár minket, így beszélhetünk pár szót a gyülekezetről is. Már tizenkét éve szolgál Lónyán, de hozzáteszi, valójában két gyülekezet tartozik hozzá: eredetileg Kislónya és Nagylónya néven szerepeltek azok a településeket, melyeket Bánk Bán vásárolt meg a XIII. század elején. „1934-ben Lónya néven egyesült a két község, de – mint közösség – ez ma is két, egymástól független, önálló református gyülekezet" – magyarázza. A falu református lakossága 397 fő, ebből 109 fő a kislónyai gyülekezethez tartozik, 288 fő pedig a nagylónyaihoz, ahol maga a templom is áll.

A beszélgetés során lassan kirajzolódik előttem a község történelme is. Lónya évszázadokon keresztül virágzó település volt, a Tisza és a Csaronda-patak ölelésében egy védett, kiváló területen állt, de Trianon után ez vált hátrányává: beszorult az országhatár és a Tisza közé, majd elindult a falu hanyatlása. „Tizenkét évvel ezelőtt még kilencszáz református lakos volt a településen, ez csökkent majdnem harmadára. Reméljük tovább már nem fog fogyni a számuk és újra felvirágozhat a régió" – mondja a lelkész, majd azt is hozzáteszi, hogy az elöregedés hallatlanul erős, a kislónyai gyülekezeti tagok közül például már 67 özvegy van.

Összhangban

„Mind a két gyülekezet élni akar – folytatja Erdei István. – Eljönnek vasárnaponként, figyelnek és szeretnének megmaradni." Arra is rámutat, hogy a két gyülekezet közösségi életében és lelkiségében is teljesen különböző, és ennek felismerése, gondozása a mindenkori lelkipásztor feladata. „Egészen más közösségek, annak ellenére, hogy a helyben lakó lónyaiak sem tudják, hol a két hajdani falu határa. De pont ettől egyedi és különleges mindkettő" – teszi hozzá.

Az is kiderül, hogy minden vasárnap mindkét gyülekezet saját templomában vannak istentiszteletek, és bár közös programok leginkább nyáron vannak, a kirándulásokra, szalonnasütésre vagy az ökumenikus imahétre sokan látogatnak el.

Úgy érzem, meg kell kérdeznem, hogy érzi magát a nagylónyai gyülekezet abban a templomban, ami engem ennyire lenyűgözött. A válasz egy büszke mosoly, majd megtudom, hogy a reformátusság könnyen elfogadta a változást és a meglelt freskókat, megérezték, hogy ezek mind idetartoznak. A lelkész azt is elmeséli, hogy egy katolikus asszony azonban szörnyülködve fogadta az újdonságokat: nem értette, hogy „ebből a gyönyörű református templomból, hogy csinálhattak egy katolikus templomot."

Beszélgetés közben megnézem a rendezett parókiát és rákérdezek, milyen itt élni. „Békés" – hangzik a válasz, én pedig érzem, ennél nem is kell többet mondani. Indulás előtt még muszáj kimennem a búzamezőre és onnan is megcsodálni a környezetet. Különleges és időtlen, milyen összhangban létezhet gyülekezet, templom és természet.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András

Sorozatunk: 
Templom a fenyőfák között << | >> Templom a sziget rejtekén