Egy rádióban elhangzott reklám szövege szerint meg kell próbálnunk „kihozni a maximumot a karácsonyból". Pár éve pedig egy áruház ezzel „riogatta" reménybeli vevőit: „nyakunkon a karácsony". Mit sugallnak ezek a gondolatok? Mintha a karácsony egy fenyegetően közeledő, és teljesítendő feladat vagy megmérettetés lenne, amelyben helyt kell állni, bizonyítani kell rátermettségünket, kreativitásunkat, amiből „ki kell hozni a maximumot", és legfőképpen túl kell esni rajta. Nem véletlen, hogy egy közelmúltban történt felmérés szerint az emberek felének „elege van a karácsonyból", legszívesebben menekülne előle. Megdöbbentő!

Miből is van elege az embereknek?! Bizonyára nem abból, hogy a világ Alkotója, a hatalmas Atya Isten annyira szeret bennünket, hogy egyszülött Fiát küldte közénk, a mi nyomorúságunkból, bűnünkből való kiszabadításunkra. Pedig ez a karácsony lényege! Az ember akkor fárad bele az ünnepekbe, akkor van elege az egészből, amikor nem a lényegre, az isteni üzenetre figyel, hanem legfőképpen önmagára. Aki a karácsonyból emberileg a „maximumot akarja kihozni", az biztosan nem figyel az Isten mennyei maximumot, szeretetét, Egyszülöttjét, Igéjét, világosságát és örök életet ajándékozó kegyelmére. Ha mi akarjuk megoldani a karácsonyt, abból küszködés lesz. Ha viszont észrevesszük az ünnepi időszakban rejlő lehetőséget, felszabadulunk a teljesítés terhe alól, és tiszta szívvel élhetjük meg az ádventet.

Jézus zavarba ejtő, ugyanakkor aktivitásra buzdító szavai ebben segítnek minket. Épp a minap olvastuk Jakab levelében, a nyelv bűneiről szóló részben, hogy az ember beszéde milyen nehezen megszelídíthető, milyen fékezhetetlen és gonosz. Óriási, drága ajándéka Istennek a szó, az Ige. Az ember szájában, használatában azonban a beszéd nagyon sokszor inkább a lényeg elfedésére szolgál. Beszélünk, mindent megmagyarázunk, okoskodunk, bölcselkedünk, magunkat igazoljuk, megkarcoljuk, túlbeszéljük, túlkiabáljuk egymást, és közben alig-alig cselekszünk. A Máté 25-ben, rendkívül kijózanító módon, éppen a krónikus beszédkényszerből akar kigyógyítani minket Jézus, a hitből és Isten iránti hálából fakadó cselekvés terápiájával (Máté 25,31-36).

Ő nem azt emlegeti fel ebben az igében, hogy „milyen szépen fogalmaztátok meg a teológiai igazságokat", vagy „milyen szívhez szóló módon tettetek bizonyságot rólam". Jézus azért nevezi az Isten országa örököseinek a jobb keze felől állókat, mert a hitükből, az Úrral való kapcsolatukból cselekedetek következtek. A Jézus által említett szolgálat kettős.
Embertársaink (családtagjaink, munkatársaink, hívő testvéreink, vagy éppen elénk kerülő felebarátaink) felé nyílhat meg az életünk. Enni, inni adhatunk az éhezőnek, szomjazónak, testi és lelki értelemben egyaránt.

Aki jövevény, aki nem találja a helyét, aki csak téblábol, feszeng egy közösségben, vagy akit kiközösítettek, aki menekül valaki/valami elől, azt befogadhatjuk, helyet adhatunk neki. Aki mezítelen, nincs ruhája, kiszolgáltatott, érzelmileg, anyagilag, méltóságában „lemeztelenített", azt felruházhatjuk, felemelhetjük, magunkhoz ölelhetjük. Aki beteg, odaszegődhetünk mellé biztató, vigasztaló, csendes jelenléttel. Aki fogoly, akár valóságos börtönben, akár szenvedélyei, bűnei, komplexusai, félelmei rabságában, felkereshetjük a szabadulás örömhírével. Ezekben a cselekedetekben kevés a szó, annál több a mozdulat, az egymás felé való elindulás. Az öreg János apostolnak biztosan eszébe jutottak Mestere szavai, amikor ezt írta: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan." (1János 3,18)

A Jézus által említett szolgálatnak az a másik vonatkozása, hogy Ő nem kampányszerű aktivitásra buzdít. Nem csak ádventben, karácsonykor, ünnepek idején juthat eszünkbe az, aki éhezik, beteg vagy ruhátlan. Jézus életprogramot ad, méghozzá önmaga példájával. „Amikor megtettétek eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg." Az éhező, szomjazó, jövevény, mezítelen, beteg, fogoly embertársainkban megláthatjuk Krisztus arcát. A kereszten függő Megváltó szűkszavúan, szinte szótlanul szenved értünk, közben a mi megváltásra szoruló életünket, arcunkat látja maga előtt. A megváltást nyert ember pedig az Ő arcát fedezheti fel a másikban, és segítheti, szolgálhatja szavak nélkül is.
Isten szándéka, hogy ne meneküljünk a karácsony elől, hanem az egymásért és Őérte való cselekvésben érintsen meg újra minket az Örömhír. Az idei ádvent és életünk ádventje így válhat felszabadító lehetőséggé, Isten-dicsőítéssé.

Kovács Gergely