Az elmúlt években újra és újra felmerülnek bennem – ahogy valószínűleg mindenkiben – Az ember tragédiája című dráma kérdései: mi a létünk célja? A történelem előre halad vagy ismétli önmagát? Van eszme, melyhez érdemes visszanyúlnunk vagy még fel kell fedeznünk azt, ami képes valódi változást hozni? Megismerhető egyáltalán világunk? Ugyanezekre a kérdésekre keresi a választ a dunaszerdahelyi Rivalda Színház társulata is, azonban ők emellett a színjátszást és drámát is szeretnék megszerettetni a közönséggel.

A felvidéki színészek különleges feladatra vállalkoznak, mert a művet rövidített változatban, interaktív módon szeretnék bemutatni, kifejezetten gimnazistáknak ajánlva. Az előadás kezdetén Scheer Gábor rendező beszél a színházról, az előadások egyediségéről és arról, hogy a színpadon mindennek jelentése van. Mint mondja: a filmeken felnőtt generációk már azonnali impulzusokra vágynak, a színházban azonban minden apróságra érdemes odafigyelni.

Majd elkezdődik a darab. A színpadon csak két szék és egy kivetítő látható, voltaképp semmi másra nem kell figyelnünk, csak a színészi játékra. Sziklai Krisztina alakítja Lucifert, gesztusai és arcvonásai azonnal magukkal ragadnak, mire megjelenik Szabó Manyi és Pataky Ádám – mint Éva és Ádám –, már Madách különleges világában találjuk magunkat. A jól ismert események gyorsabban zajlanak le, mint a műben, de az előadás szöveghű.

Scheer Gábor minden szín végén megállítja a játékot, hogy elmondja, mi következik, egy-egy jelenetnél pedig a nézőközönségből választ segítőket. Ez mégsem teszi töredezetté az előadást, sokkal inkább bevon mindnyájunkat a darabba. Nem csupán egyszerű nézőként szemlélem az eseményeket, hanem együtt utazom Ádámmal időn és téren át, hogy én magam is folyamatosan egyre mélyebbre süllyedjek a kétségbeesésbe és a reménytelenségbe – hanyatló korokon és bukott rendszereken át.

Így jutunk el Madách Imre egykori jelenébe, a pénz irányította Londonba,a korai kapitalizmus korába, ahol minden és mindenki eladó. Ezt a színt leginkább az egyik gyártulajdonos mondata jellemzi:

„Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgysem célszerű.”

S ahogy egyszer régen, mikor először olvastam a művet, úgy most is arra gondolok, hogy hiába 1860-ban íródtak e sorok, ez a szín még mindig nem egy letűnt kor…

Soká elképedni mégsincs idő, hirtelen már a falanszterben, majd a sötétlő űrben vagyunk. S a közönség Ádámmal együtt érzi a jeges világban, hogy ezért a jövőért nem éri meg szenvedni, ezért a jövőért kár volt a tiltott gyümölcsöt választani. Aztán mégis együtt várjuk a reménysugarat, hátha mégis lehet jobb, hátha mégis érdemes… A színészek és a közönség együtt jutnak el a végsőkig, hogy aztán valódi segítséget lelhessünk a darab végén:

„Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.”

Végül együtt értjük meg Évával az angyalok dalát.

Madách Imre műve még ebben az egyórás változatban is jelenetről jelenetre szaggat darabokra, hogy aztán néhány egyszerű, de szívbe markoló mondattal tegyen erősebbé. Ebben pedig kitűnő partner a Rivalda Színház társulata, akik minimális díszlettel, még kevesebb jelmezzel, azonban lehengerlő játékkal mutatták be az emberiség fájó történelmét.  A gondolatébresztő előadás egyszerű szimbólumaival sok kérdést megválaszol, de legalább annyi újat is felvet. A társulat tagjai azonban olyan erővel játszanak, hogy szívesen megnézném a teljes művet is az előadásukban.

Az darab végén rövid beszélgetésre is sor kerül, mindenki mondhat egy szót, ami szerinte a művet jellemzi. Sokminden elhangzik a „manipulációtól” kezdve a „kiábrándultságig”, nekem mégis az „egyensúly” az, ami először eszembe jut. Óhatatlanul is elgondolkodom, mi voltaképp tragédiánk? A darab üzenetét ízlelgetve azt hiszem, leginkább az, hogy az ember – aki olyannyira vágyott a tudásra és hatalomra – azóta a végzetes gyümölcs óta mást sem tesz, mint keresi az utat vissza oda, ahol láthatta a tökéletest.

Farkas Zsuzsanna