– Mikor csatlakozott be a Református Tananyagfejlesztő Csoport munkájába?

– Ha jól emlékszem, a tananyagfejlesztő projekt elindulása első pillanatától részese vagyok a fejlesztésnek. Szaktanácsadó mesterpedagógusként a Református Pedagógiai Intézet munkáját is segítettem és segítem, így kértek fel erre a munkára is. Kötelességemnek éreztem, hogy a református tananyagfejlesztés által kitűzött célokat – a református tartalmak összegyűjtését és rendszerbe foglalását – a saját tantárgyi területemen: a vizuális kultúra területén segítsem. Több, mint harminc éve tanítok a Debreceni Református Gimnáziumban, diákként is ott tanultam olyan történelmi időkben, amikor szó szerint a megmaradásért küzdött az egyház. A rendszerváltás óta nagyon sok új egyházi iskola kapott lehetőséget arra, hogy azt az evangéliumi szellemiséget közvetítse és tegye élővé, amit „hitvalló őseink” is éltek és tanítottak.

– Miben látja a református tananyagfejlesztés újszerűségét?

– Nagyon fontosnak gondolom, hogy a fejlesztés révén a református iskolahálózat tudatos működtetése, „hálózatosodása” erősödjön. Ennek a református egyházban nagy gyakorlata van: elég, ha csak a református iskolák partikularendszerére gondolunk. A reformáció kezdeti időszakában a tanítandó anyagtól kezdve az iskolai házirendig sok minden közös volt, így egymást tökéletesen tudták segíteni, még a személyi, vagyis tanári szükségletekről is egységben tudtak gondolkodni. Azt is tapasztalom, hogy nem könnyű azoknak a tanároknak a dolga, akik évekig dolgoztak állami iskolában, majd egyik napról a másikra református iskolában találták magukat. Ha lelkületileg el is tudják fogadni a református iskola képviselte keresztyén, krisztusi értékrendet, akkor is szükség lehet arra, hogy tantárgyak oktatásához segítséget kapjanak. Jó ma is tudni egymásról, ismerni egymás munkáját, érezni azt, hogy – akár a határon túlról is – fordulhatunk egymáshoz emberi és szakmai segítségért.

– Hogyan értelmezhető a református többlet a vizuális nevelésben?

– A többlet a vizuális kultúra területén a szimbólumok, jelképek, bibliai történetek értő feldolgozását jelenti. Gondolok itt a művészettörténet tanítása során megjelenő egyházművészeti alkotásokra, vagy az egyházi ünnepekhez kapcsolódó, illetve kapcsolható műalkotások elemzésére, dramatikus feldolgozására. Ezek a területek sok, eddig ki nem aknázott lehetőséget jelentenek a tanárok számára.

– Mennyiben hiánypótló az Ön által készített művészettörténeti segédanyag?

– A tanári segédanyag összeállításával az volt a célom, hogy az egyházművészeti alkotásokkal foglalkozva a személyes hit megélése is intenzívebb és tudatosabb legyen – diákoknak, tanároknak egyaránt. Meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy a református egyházművészetet élő módon tudjuk közvetíteni, egyfajta szemléletváltásra van szükség. A tanári segédanyagban közös gondolkodásra buzdítottam az olvasót, hogy mindezeket átgondolva a környezetükben fellelhető és a diákok számára élő módon beépíthető egyházi tartalmakat tudatosan használják.

A könyvben tartalmi csomópontok jelzik azokat a témákat, amelyek az egyházművészet, illetve a vizuális kultúra kapcsán szóba jöhetnek: templomépítészet, szakrális tárgyak, papi és diákviselet, festett kazettás mennyezetű, vagy festett belső terű templomok képi világának elemzése, bibliakiadások tipográfiája; egészen a kortárs művészetig vezetnek az elemzések. Minden témához feladatok kapcsolódnak, egy részük a helyzetelemzésen munkálkodó tananyagfejlesztők munkája. Az elkészült anyag hangsúlyozza a keresztyén tartalmak tudatos pedagógiai használatát, és ezzel kapcsolatosan számtalan ötletet is ad mind a református, mind a nem egyházi iskolában tanítók számára is. Biztos vagyok abban is, hogy az anyagot tovább lehet és kell fejleszteni – például korosztályokra hangolva, vagy témánkként feladatbankokat készítve. Ez azonban már a jövő feladata.