A Vöröskereszt alapítója halálának október 30-án lesz a századik évfordulója, ebből az alkalomból jelent meg a svájci írónő könyve. Az 1828–1910 között élt Dunant az írónő szerint sokak számára mítosszá vált, pedig nem volt könnyű, egyszerű személyiség. Amikor Genfben dolgozott, nehezen tudott másokkal együttműködni, egyre inkább félrevonult életet élt. Ma azt mondanánk, mániás-depressziós alkat volt. Orvosa egykoron azt írta róla: melankolikus ember. Egy genfi bankban dolgozott, és amikor az csődbe jutott, Dunant-t is elítélték. 1859-ben III. Napóleon császár solferinói ütközete idején ott volt a csatamező közelében. Az egyik tábornok azt indítványozta neki, hogy látogassa meg a csatamezőt. 38 000 sebesülttel és haldoklóval szembesült, ahol és akinek csak tudott, segített. Sebeket kötözött, ételt vitt a szenvedőknek, beszélgetett velük és levelet írt családtagjaiknak. Olyan genfi református családban nőtt fel, ahol a Bibliát szigorúan vették.  Egy ideig a genfi Kálvin Kollégiumba járt. Még fiatalabb éveiben bekapcsolódott az Evangéliumi Társaság bibliaóráiba, ahol a szociális felelősségre helyezték a fő hangsúlyt. 1847-ben 15 társával megalakította a Svájci Evangéliumi Allianszt, amelynek 1852–1859 között országos titkára volt.

Később a katolicizmussal szimpatizált, annak hierarchikus rendje miatt. Apokaliptikus világképe volt, várta Jézus Krisztus közeli visszajövetelét. A különböző országok vezetőit megnyerte annak, hogy alkossanak humanitárius segélyszervezetet, a Vöröskeresztet. Nagy meggyőző erővel képviselte elképzelését, ami meglepő gyorsasággal jött létre. Dufour francia generális is odaadóan támogatta Dunant terveit. Solferinói emlék c. könyve mesterművé és alapművé vált, az önkéntes humanitárius segítségnyújtás dokumentuma. 1863. február 17-én négy társával megalakította a Sebesültgondozás Segélyszervezeteinek Nemzetközi Bizottságát, amiből 1867-ben alakult meg a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága. Az osztrák pacifista hölggyel, Bertha von Suttnerrel és Florence Nightingales ápolónő-írónővel történt találkozása nyomán fogalmazódott meg Dunantban, hogy a nők sokkal jelentősebb szerepet játszhatnak a tartós béke megteremtésében, mint a férfiak.

Megérdemelten kapta meg 1901-ben az első Béke Nobel-díjat a Vöröskereszt megalapításáért és a Genfi Konvenció létrehozásáért, aminek célja államközi szerződésben garantálni a humanitárius segítségnyújtás nemzetközi jogelvét. A Nobel-díj Bizottság Oslóból ezt a táviratot küldte: „A Norvég Parlament Nobel-Bizottságának jutott az a megtiszteltetés, hogy tudassa Önnel: az 1901. évi Béke Nobel-díjat megosztva Henry Dunantnak és Frédéric Passynak ítéli oda. A Bizottság nagyrabecsülését és megkülönböztetett jókívánságait küldi Önnek.” A díjjal járó 104 ezer svájci frankot egy norvég bankban hagyta, és élete végéig nem vette fel. 1903-ban a heidelbergi egyetemen díszdoktorátust kapott.

Utolsó éveit a heideni klinikán töltötte, elhatalmasodó üldözési mániája áldozataként. Utolsó leírt és kimondott szavai ezek voltak: „Egyre sötétebb lesz körülöttem… De Krisztus tanítványa vagyok, mint az első század keresztyénei, semmi más.” Vagyona javát a szegényekre hagyta Zürichben, a fennmaradó részt norvég és svájci közhasznú szervezeteknek adományozta végrendeletében. Az emberiség jótevőjének gazdag levelezését először 1975-ben adták ki. Emlékét könyvek, róla elnevezett díjak, bélyegek, filmek, színdarabok, múzeumok, szobrok őrzik. Leginkább pedig a Nemzetközi Vöröskereszt szervezete szerte a világon. (ref.ch – 2010-10-16 – dr. békefy-röhrig klaudia – reformatus.hu)