„Az, hogy ezt megértem, aligha az én »érdemem«, számomra ezt rendelte az Úr. Hogy miért, azt csak Ő tudja, én elfogadom és maradok a pályán” – hangsúlyozza Illéssy Mátyás, vagy ahogy környezete hívja, Matyi bácsi. Mint mondja, az elmúlt évszázadot leginkább képekben tudja felidézni, de ennyi idő alatt az is kiderül, mi volt fontos és maradandó emlék számára.

Száz év, száz november, egy élet

„1918. november 8-án születtem, ha egy nappal korábban érkezem, akkor a kommunizmus alatt 101 ágyú dörgött volna a születésnapomon a nagyvárosokban. Hálás vagyok, hogy ezen a rendszeren már túl vagyunk” – teszi hozzá. Matyi bácsi felidézi gyermekkora néhány pillanatát is, elmeséli, hogy családja gazdálkodott és bár sokszor elhangzott élete során, hogy a földbirtokosok „lumpolnak”, ő sohasem ezt tapasztalta: „Keményen kellett dolgoznunk, édesapám meg is követelte a munkát. Jól kiegészítette őt édesanyám, aki áldott, melegszívű asszony volt, nyugodt családi légkört teremtett számunkra – én ebben formálódhattam.” Matyi bácsi szerint a családi kötelék az, ami ennyi évtized után sem szakad el, mint mondja, egykori felesége a halála előtt néhány héttel többször felemlegette, mennyire hálás férje szüleinek, hogy ilyennek nevelték.

A Svábhegyi Református Egyházközségben november 11-én ünnepelték meg Illéssy Mátyás születésnapját. Berta Zsolt lelkipásztor a 100. zsoltár szavaival köszöntötte az ünnepeltet: „Isten éltessen – ne csupán újabb évtizedekig, hanem abban az örök életben, aminek ez a száz év gyönyörű szimbóluma.”

Az érettségi után Matyi bácsi elgondolkodott a gazdálkodáson és a huszártiszti pályán is, de mindkettővel kapcsolatban voltak kételyei, ezért végül úgy határozott, állatorvos, vagy ahogy akkoriban mondták, „lódoktor” lesz. „Aztán a ló elmaradt, így lettem belgyógyász és sugárterápiás szakorvos” – mosolyodik el. Hamar kiderül az is, hogy az orvosi pályán túl is sokszor találkozott a veszteséggel, a legemlékezetesebb eset a második világháború végén volt: 1945. március 26-án megsebesült, szakaszvezetője mentette meg az életét, így került a győri hadikórházba, ahonnan a „felszabadulást” követően hazatérhetett Mezőtúrra. Mivel a városban már nem volt gyógyszer, elindult Aradra, de Békéscsabán be kellett mutatnia orvosi diplomáját és papírjait – ám ezek ellenére is el kellett látogatnia a rendőrségre, ahonnan egy „buzgó” kihallgató átkísérte a szovjet kommendatúrára. Végül a fogdában kellett éjszakáznia. „Ha a tiszt nem tölt ennyi időt a kihallgatásommal és nem tart ott, tovább utazva bekerültem volna a Temesvár melletti fogolytáborba és onnan egyenes út vezethetett volna akár a Gulágra is. Sokszor veszíthettem volna el az életem, de Isten megőrzött és mindig mellettem állt” – emlékszik vissza Matyi bácsi.

Évszázados tapasztalat: Jézus az Úr

Ez a hit és bizalom áthatotta egész életét, a mai napig büszke reformátusságára. „Reformátusnak születtem és bár az egyház vezetése gyengén szerepelt például a második világháborút követő időszakban, akkor is fontos volt számomra az egyházam” – fogalmaz Matyi bácsi. Mint mondja, járt a pasaréti és a Szabadság téri református gyülekezetekbe, az elmúlt években pedig a svábhegyi reformátusok között talált új családot. „Tizennyolc évvel ezelőtt az Úr újra társat adott nekem, Eszterrel közösen jártunk el a gyülekezeti alkalmakra, de mióta nehezebben mozog, nem szeretem egyedül hagyni. Hálás vagyok, hogy most van mellette segítség és így eljöhettem – ahogy hálás vagyok, hogy a gyülekezet gondolt rám” – teszi hozzá.

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban” – válaszolja tökéletes pontossággal Matyi bácsi arra a kérdésre, mi segített neki a nehéz időkben. Pál apostol filippibeli gyülekezetnek írt buzdításán túl pedig azt vallja: „A béke évei alatt is mindig éreztem, hogy Isten velem van, de visszanézve az elmesélt csúcspontok emelkednek ki, hiszen ez részben történelem, részben pedig csoda. Szilárd a hitem, amit fizikai és biológiai ismereteim is megerősítenek – száz év után pedig már természetes számomra, hogy Krisztus az egyetlen út és a Megváltó.”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Béres L. Attila, Hegyvidék TV