– Hetvenöt évvel ezelőtt, 1943. augusztus 23. és 28. között Balatonszárszón, a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség (SDG) táborában országos konferenciát rendeztek. Ezt az emblematikus találkozót azonban sok minden megelőzte már a húszas években is, amikor az SDG az egész társadalomra vonatkozó programot fogalmazott meg. Hol helyezhető el a magyar történelemben az 1943-as szárszói esemény?

– Noha elég hosszú felejtéstörténete van, az 1943-as szárszói találkozó valóban szimbolikus történelmi esemény. A történeti köztudatban, a magyar értelmiség és az egyház történetében egyaránt kitüntetett pillanat a ‘43-as szárszói konferencia. Ha a tágabb történeti értékeléseket nézzük, tehát azt, hogy hol van a magyar eszmetörténetben Szárszó helye, akkor egyfelől azt mondhatjuk, hogy ez a második világháború alatti legnagyobb magyar értelmiségi találkozó volt mintegy hatszáz résztvevővel, másrészt pedig a népi mozgalom legnagyobb összejövetelévé vált.

– Miért jöhetett létre a találkozó?

– Azért, mert legalább két, egymással szorosan összefüggő, egymást megerősítő folyamat találkozott. Az egyik a református egyház és az azon belüli ifjúsági mozgalmak, különösen is az SDG története. A másik, hogy az SDG-s fiatalok nagyon hamar rátaláltak az akkor talán legújszerűbb szellemi irányzatra, a népi mozgalomra, amikor tájékozódtak a közélet kérdéseiben. A Trianon utáni Magyarországon újjá kellett építeni az országot, de ez a korszak az eszmei útkeresés időszaka is, amelyben a református egyház is újragondolta identitását. Mindenki a maga útját keresve próbált válaszokat adni arra, hogy a modern korban hogyan lehet megélni a református hitet. Az SDG, amely 1921-ben jött létre, különösen fontos szerepet vállalt abban, hogy a történelmi kálvinizmust a modern szociális közéleti kérdések iránt is érdeklődő formában újítsa meg. Egyrészt ez hitelvi megerősödés volt, másrészt az SDG működésében emellett különösen fontos, hogy nagyon erőssé vált a szociális kérdések, a társadalom égető problémái iránti elköteleződés.

– Hogyan indultak a konferenciák?

– Már 1928-tól voltak hitbuzgalmi, hitépítő találkozók a szárszói telepen. A harmincas évektől pedig egyre fontosabbá vált a közéleti tematika. 1934-ben az SDG meglehetősen radikális programot fogalmazott meg az egyház vezetőinek, hogy az egyház cselekedjen a magyarság sorskérdéseiben. Felhívták a figyelmet a népesedés, az elvándorlás, a parasztság problémáira.

Németh László az 1943-as szárszói találkozóról

 

„Maga a beszéd, mint ismeretes, három részből állt: egy vissza­tekintésből, amely megsemmisítő különbséget tett a lezárult kor politikai tehetetlensége s irodalmi, művészi, gazdasági eredményei közt. Figyelmeztetés az ott levő írókhoz, a forradalom jövő vezérkarához, hogy a szocialista forradalom színe alatt is érvényesülhetnek fasiszta erők, elpusztulhatnak nagy értékek, amelyeknek nem kéne elpusztulniok. Végül bátorítás az ott levő értelmiséghez: ne higgyék el, hogy ők olyan utolsó lógósai a jövőnek. Az értelmiség az a társadalmi osztály, amelybe előbb-utóbb mindnek föl kell olvadnia.

 

 

Ha választanom kellene, melyik írásom az, amelyet mint legjobban reprezentálót iskola­könyvekben tanítanék: én ezt válasz­tanám. Mindig csodáltam, hogy akik mint nagy bűnömet emlegették s emlegetik, ha már a mérleg igazságára a figyelmeztetés jósereje nem döbbentette rá őket – az íráson elömlő higgadt hősiesség előtt egy kicsit meg nem torpantak. Nyilván nem volt érzékük hozzá. Azoknak, akik hallgatták (az egy részüknek legalább) volt – s a bosszús írók nem egészen alaptalanul vádoltak vele, hogy elrontottam ott valamit. Nem a forradalom ügyét – hisz megmondtam, hogy lesz s kell is lennie –, inkább a bizalmat, hogy ők, akik engem most föláldoznak, a továbbiakban képesek lesznek a magyarság érdekét kellően védeni."

 

(Az idézet a Homályból homályba I. kötetében olvasható és megjelent Püski Sándor Könyves sors – Magyar sors című könyvében.)

– Mi volt erre Ravaszék válasza?

– Biztos egyházi hátteret adtak nekik. Nyilván ebben az is benne lehetett, hogy így keretek közé kerültek a radikálisabb hangok, de Ravasz Lászlóék talán sokkal inkább azt ismerték föl, hogy ez a tehetséges, nyelveket beszélő, társadalomért felelősséget vállaló, fiatal nemzedék is látta azokat a problémákat, amelyeket az akkori politikai és egyházi elit reformkonzervatív része is érzékelt. Ravaszék azt mérték föl, hogy az SDG és a többi egyesület jó és felelős fórumai a valóban égető társadalmi kérdések megbeszélésének. 1934-től, különösen akkor, miután Soos Géza átvette az SDG vezetését, fiatal értelmiségi fórumot kezdtek létrehozni. Kapcsolódtak a népi mozgalomhoz, amelynek akkor olyan kimagasló gondolkodói voltak, mint Németh László, Kovács Imre, Kodolányi János, Illyés Gyula, Féja Géza.

– Mit kell tudnunk a népi mozgalomról?

– A népi mozgalom kifejezés is jelzi, hogy ez nem politikai párt, hanem színes gondolkodói hálózat, a népi írók köré szerveződő mozgalom volt. Politikai irányultságuk vegyes volt, a közös pontjukat a magyar társadalmat és a középosztályt akkor foglalkoztató, nagy társadalmi-kulturális kérdésekre adandó válasz keresése jelentette. A magyar társadalom zömét akkoriban a parasztság adta, nagy részük szegényparaszti sorban élt, és jelentős számban a református felekezethez tartoztak. Égető problémaként mutatkozott a földkérdés. Fölmerült, hogyan lehet egészséges birtokstruktúrát, a parasztság polgárosodását, modernizálását megvalósítani, és hogyan lehetséges mindezt értéktartalommal megtölteni. Ahogy a sűrűsödő történelem egyre inkább a nagypolitika szorításában találta Magyarországot, úgy vált a népi mozgalom fontos kérdésévé, hogy egyfelől a nemzetiszocialista német terjeszkedés, másfelől pedig a kommunista szovjet nyomással meghatározott geopolitikai térben hogyan lehet megőrizni a magyar függetlenséget. Nyilvánvalóan, ahogyan a német nyomás fokozódott, és kitört a háború, a népiek jó része egyre inkább a nemzeti függetlenség mozgásterének lehetőségét kereste. Tehát a népi mozgalom a magyarság sorskérdéseivel, a nemzeti kultúrával foglalkozó szellemi hálózat volt, amelynek támogatói között nagy arányban jelent meg a református középosztály. Leginkább a Németh László nevével fémjelzett gondolkodásmód hatott rájuk erősen.

– Mint említette, jelentős fiatal református személyek kapcsolódtak a népiekhez.

– A mozgalom fiatal támogatói voltak például Soos Géza, Gombos Gyula, Kiss Sándor vagy éppen Pap Béla. Ők Püski Sándorral, a Magyar Élet Kiadó agilis vezetőjével, a népi írók műveinek kiadójával is személyes kapcsolatban álltak. Vásárolták, terjesztették a kiadványokat, és egyfajta értékközösség alakult ki közöttük. Így jöhetett létre 1942-ben és 1943-ban két olyan értelmiségi találkozó, amelyek mögött ifjúsági csoportosulás is állt. Nem véletlen, hogy ezeknek az értelmiségi találkozóknak éppen a református ifjúság tudott keretet adni.

– Mi történt a későbbiekben ezzel a tehetséges fiatal generációval?

– 1944. március 19., a német megszállás után jó néhányan ott voltak az ellenállásban. Ilyen volt Soos Géza, aki az embermentés, a nemzeti ellenállási mozgalom egyik kulcsfigurája lett a kiugrási iroda meghatározó szereplőjeként. Bognár István meghalt, Vatai Lászlót megkínozta a Gestapo. 1945 után a konferencia résztvevőinek egy, a marxi ideológiát és a kommunista berendezkedést elfogadó része – köztük Erdei Ferenc is – bekerült a hatalomba. Másokat viszont elítéltek az első nagy koncepciós perben, a polgári erők felszámolását és különösen a Független Kisgazdapárt szétverését célzó Magyar Közösség perben. Soos Gézának emigrálnia kellett a kommunisták letartóztatása elől.

Részlet Soos Géza Péter Jánoshoz, a Református Jövő felelős szerkesztőjéhez írt leveléből

„Meggyőződésünk szerint alig volt nagyobb szükség a magyarság lelki egységére, mint ma. Mi ezt az egységet több mint egy évtizede igyekeztünk szolgálni: a földműves, iparos és értelmiségi ifjúság együttes táborozásaival. Közelebbről három éve indult – éppen a népi írók szolgálata révén – egy testvéri összehangolási folyamat. Ennek – még 1942 nyarán elhatározott – következő állomása volt az 1943. évi szárszói konferencia. Amikor az utóbbi időben megint »oldalakra« akarják bontani a maroknyi magyarságot, hogy egymást falja fel – mi éppen azért adtunk öntudatosan helyet a »Magyar Élet« könyvkiadó kérésére a tábornak, hogy lelki környezetben, Szövetségünk elnöklését és programkeretét biztosítva – szolgáljunk az eszmék tisztázásának és az igazi magyar cselekvő egységnek. (...) A tábor az igazi református szabadság és becsületesség jegyében folyt. Mindenki szabadon elmondhatta véleményét, de nem érinthetett semmiféle napi politikát vagy pártpolitikai propagandába alkalmas tételt. Számos igen értékes fiatalemberről tudunk, aki már-már bűvkörébe esett bizonyos ideológiáknak, melyek éppen tilos voltuk miatt hatottak még vonzóbb erővel – s itt eszmélt rá a lelki magyarság magasabbrendűségére."

 

(Megjelent A hitet megtartottam. Soos Géza 1912–2012 című jubileumi kötetben.)

– A konferencia tematikáját a világpolitika is befolyásolta.

– 1943-ban a sztálingrádi csata után a felelősen gondolkodó értelmiség java számára világossá vált, hogy a németek elveszítik a háborút. Újabb jelzés volt, hogy Mussolini éppen a szárszói találkozó napjaiban bukott meg. Ezért az együttlét már leginkább arról szólt, hogy milyen a felelős magatartás, milyen értékrendet kell képviselnie a magyar értelmiségnek és a társadalomnak a háború befejezéséig, és utána milyen lehetőségek előtt áll az ország. Ezek voltak mindkét tábor fő kérdései. ‘43-ban már olyan emberek is megszólaltak, akiknek a véleménye nem egyezett meg a református egyház álláspontjával. Ám az egyház keretei között olyan értelmiségi diskurzus alakulhatott ki, amelyben egymással is vitatkoztak, és akár a hivatalos politika vagy éppen az egyház véleményével ütköző gondolatok is helyet kaphattak. Mert az értelmiségi párbeszédnek ez volt a lényege: a felelős, értékelvű gondolkodás. Ez adta meg a lehetőségét annak, hogy Németh László el tudja mondani – saját maga szerint is – élete legfontosabb beszédét, amelyben nem aktuális politikai programot adott, hanem felelős magatartásmintát próbált közvetíteni. Arra kereste a választ, hogy a várható kényszerhelyzetekben hogyan lehet továbbvinni a nemzeti függetlenség gondolatát, a magyarság belső építkezésének feladatát. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a háború után majd a szovjet befolyás érvényesül. Az ő kérdése az volt, hogyan tudja a magyar társadalom ilyen helyzetben megőrizni a saját értékeit. A Szárszón elhangzott híres metaforája, hogy „Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” lényegében ezt a dilemmát fejezte ki. Németh azt érzékelte, hogy bármilyen, külső erők által hatalomra segített politikai rendszer rendezkedik majd be, az a magyarság számára túl sok jót nem jelenthet. Éppen ezért ő a belső erőkre építő, a nemzet legszélesebb tömegeire figyelemmel lévő, sajátosan magyar harmadik út eszméjét vázolta fel. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy Némethnél a magyarság önépítésének programja mindig szigorú minőségigénnyel párosult.

– Mi kellett ahhoz, hogy a találkozó létrejöhessen?

– Kellett a református egyháznak és Ravasz Lászlóéknak az a fajta megértő politikája, hogy a tőlük eltérő nézeteknek is teret adjanak, ha azok felelősek és a magyarság iránt elkötelezettek. Szükség volt az SDG fiatal körére, amely ezekre a nézetekre fogékony volt, és Soos Gézára, aki külügyminisztériumi tisztségviselőként dolgozott, így volt kormányzati háttere. Sokat jelentett Püski Sándor személye, aki tudta kezelni az értelmiségi közeget. Mindannyiuknak nagyon fontos közös nemzeti alapjuk volt a náci Németországgal való szembefordulás és a nemzeti értékek képviselete.

– Miért éppen egy református táborban zajlott a konferencia? Mert máshol nem is lehetett volna megszervezni?

– Ravasz úgy gondolta, hogy az egyháznak nem az a feladata, hogy kérdéseket tegyen föl, hanem az, hogy válaszokat adjon. Az egyesületeknek pedig a társadalmi, politikai nézeteket kell ütköztetniük, hogy kikristályosodjon a református álláspont. Ez a gondolat megteremtette a nyilvánosságnak azt a struktúráját, amelyben helye van a vitának, a felelős gondolkodásnak és az univerzális válaszok megadásának az egész társadalom számára. Ravasz tehát nagyon jól látta az eltérő struktúrák különböző funkcióit. Ezért is jöhettek létre a találkozók, a különböző konferenciák. A református sajtóban rendszeresen publikálták, ismertették a népi írók műveit. Mint már említettem, a háború alatti legfontosabb konferenciákká nőtték ki magukat a szárszói találkozók.

Részlet Németh László 1943-as szárszói beszédéből

„Én ezt a háborút az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nem tudtam olyan kimenetelét kitalálni, amely számunkra kedvező lehessen. 1939-es helyzetképemben olvashatják: akár a német, akár az angol vagy az orosz koncepció győz, én azt másnak, mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának elképzelni nem tudom. Nem csak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcoltatásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni »rendezés«-től. Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előrelátható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk »megváltók«-at, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban levők közül az lesz a »poglavnik«, akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatú szülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti."

(Megjelent a Püski Kiadó Szárszó című kötetében.)

– Milyen utóélete volt Szárszónak?

– Az első időszakban Szárszó tabu volt, majd a nyolcvanas években, a negyvenedik évfordulón került újra szóba, akkor is – jellegzetes szocialista frazeológiával – „az alkotmány ünnepe” kapcsán. Ekkor már a kommunisták a maguk történetébe akarták beépíteni Szárszó emlékét. A történetírásuk szerint az egész Horthy-rendszerben csak a kommunisták végeztek valódi ellenállást, ezért Szárszót olyan népfrontos kommunista-dominanciájú találkozóként próbálták beállítani, ahol az ő értelmiségük volt az antifasizmus igazi képviselője. Tehát súlyos torzításokkal lehetett róla beszélni, és ezért sokan távolságtartással viszonyultak Szárszóhoz. A rendszerváltás után fölmerült a kérdés, hogy kié Szárszó. Azt gondolom, hogy Szárszót vissza kell emelni oda, ahová való, és ebben egyaránt megvan a helye a református egyháznak, az SDG-nek, Püskiéknek és a népieknek. Szárszó egymást erősítő történet, és hangsúlyozni kell a sokszínű közös örökséget. Elsősorban Németh László beszéde, Soos Gézáék szervezése, az egész szellemi háttér, amelyből Szárszó kinőtt, az SDG, a népi mozgalom, a felelősségérzet a nemzetért és egy kifejezetten náciellenes nemzeti szellemi ellenállás az, ami Szárszó szellemi holdudvarát adja. Soos Géza emlékére idén emléktáblát avatunk, és ismeretterjesztő rövidfilmet készítettünk az ellenállásban vállalt kulcsszerepéről. Az évfordulók arra is jó alkalmat adnak, hogy újra beszéljünk azokról a méltatlanul elfeledett, komoly kockázatot vállaló személyekről, akik nagyon erős hittel és küldetéstudattal éltek.

T. Németh László, fotó: Kalocsai Richárd, archívum

Idén is lesz találkozó

Ők jönnek, mi megyünk? Bevándorlás, elvándorlás, átvándorlás – ez lesz a Reformátusok Szárszói Konferenciája idei témája augusztus 23–26. között. Szárszó régről hozott öröksége a református értelmiség párbeszéde, amely nem pusztán elemzője, de alakítója is a hazai közéletnek. Az előadásokat a szervezők élőben közvetítik, az előadóktól Önök is kérdezhetnek.