Az év utolsó napja az öröm és a szórakozás páratlan lehetőségeit kínálja, amely sokakat lázba hoz. Folyik a tervezgetés, ki hol, kikkel tölti a szilvesztert. Ez a nap azonban nem lehet csupán az önfeledt mulatozásé.

Olyan ez a nap az ember életében, mint az állomás a vonat számára. Egy megtett útszakasz vége, egy másik kezdete. Az esztendő fordulója a legtöbbünket emlékezésre, értékelésre, mérlegelésre késztet. Hogyan és mivel telt az esztendő, közelebb jutottunk-e céljainkhoz? Ha több volt a bánat, mint az öröm, szerencsétlennek tartjuk az elmúló évet, amit jó lenne minél előbb elfelejteni. Ha többet kaptunk, mint amit veszítettünk, úgy érezzük, jó évet zárhatunk.

Kell a mérlegkészítés, de nem mindegy, hogy mi alapján tesszük azt. Korunkban egyre inkább jellemző, hogy az adok és a kapok alapján mérlegeljük a múló időt is, és nem jut eszünkbe, hogy azt vizsgáljuk, vajon Isten akarata szerint telt-e, sikerült-e Isten szövetségének rendje szerint élnünk, törekedtünk-e betölteni a szeretet parancsolatát. Isten népeként önvizsgálattal kell számadást tartani, megvizsgálva azt, hogy kik voltunk mi, és emlékezve arra, mit tett velünk Isten ebben az időben. Az ilyen számbavétel következménye minden esetben a hála és a köszönet.

A 107. zsoltár védtelen, kiszolgáltatott, üldözött emberekről beszél, akik bolyongtak a pusztában, éhesek és csüggedtek voltak. (4. és 6. v.) A kiszolgáltatottság, szétszórtság, otthonnélküliség ma is sokak számára szomorú valóság népünk körében, és nem is csak a határon túl. Politikai, kulturális téren ma is jelen van az, amit az Ige pusztában bujdosásnak ne­vez. Ha fizikai valóságában nem érint is ez mindenkit, lelki téren mindnyájan átéljük ezt, mert szorongat a szeretetlenség, az önzés, az irigység, az elégedetlenség, az aggódás, és nem mindig találjuk a kiutat, mert nem jól és nem jó helyen keressük.

Ebben a helyzetben lehet lemondani a reményről, lehet lázadni és megpróbálni kitörni, lehet nyugtalankodni, aggódni, vagy úgy tenni, mintha minden rendben volna. De lehet mást is tenni. Amikor Isten népe Egyiptomban raboskodott, és szinte már elpusztult, Istenhez kiáltott. „Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt." (2Móz 3, 7) A zsoltár is olyan emberekről beszél akik „az ÚR­hoz kiáltottak nyomorúságukban", és Isten megmentette őket. (6. v.) A megoldás tehát a kiáltás. Kiáltás Istenhez. Amikor egy ember, egy család, egy nép kiáltani tud Istenhez, ő jön, és menekülést kínál a bajból. Betegágyról, koporsó mellől, magányból, életuntságból, kétségek közül őt lehet, őt érdemes hívni, mert ő a hozzá kiáltók szabadító Istene.

Ha ezt megtapasztaljuk, az hálaadást eredményez. A Szentírás erre tanít. Számos helyen hálára, köszönetre szólít fel. Pál így írja: „mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra." (1Thessz 5,18) Szükséges a felszólítás, mert könnyű elfelejteni ezt. Az emberekkel szemben is hálátlanok vagyunk, nehezünkre esik kimondani a köszönömöt is. Istennel kapcsolatban is természetesnek vesszük, hogy szeret, gondoskodik rólunk, kirendeli a mindennapi eledelt, alkalmas időt ad. Még azt is elvárható jótéteményének vesszük, hogy megbocsátja bűneinket. A tíz meggyógyult leprás közül is csak egy ment vissza Jézushoz, hogy köszönetet mondjon (Lk 17, 15).

A hálára való felszólítás csendül fel a 107. zsoltárban is. Most, egy esztendő lezárásakor és egy új indulásakor megköszönjük Istennek, hogy megszabadított számos próbatételből, a helyes útra vezetett, táplálta nem csak testünket, hanem lelkünket is az élet kenyerével. Akik olvassák, hallgatják és cselekszik az Isten akaratát, gazdagodnak a szeretet által. Olyan csodákat, szabadulást tapasztalnak meg egyéni és közösségi életükben, mint amiről a zsoltár beszél: Isten gondviselésének csodás jeleit, és azt, hogy akik Istent és egymást szeretik, azoknak minden javukra van. Még a megpróbáltatás is.

Legyen az esztendő fordulója az Ige szerinti számadás és hálaadás alkalma!

Baksy Mária

Megjelent a Reformátusok Lapja 2013. évi összevont 52–53. lapszámában