A reformációt nem egy 16. századi történelmi eseményként kell felfognunk, még csak nem is kizárólag protestáns privilégiumként. A reformáció sokkal inkább egy teológiai értelemben vett fordulat volt, „egy megfontolt lépés, amely során az egyház az Úr felé fordult". Ezekkel a szavakkal szólította meg Michael Beintker, református protestáns teológus a CPCE Firenzében összeülő általános közgyűlését szeptember 21-én, pénteken. A CPCE elnökségének tagja, arra hívta fel a küldöttek figyelmét, hogy ne akarják felekezeti korlátok közé szorítani a reformáció elgondolásait, hiszen „a reformáció célja, hogy elsöpörjön az útból mindent, ami a keresztyének és Jézus Krisztus között áll. Nem egy szétválasztó, hanem egyesítő erőről van szó, amely egymás felé tereli az egyházakat azon az úton, amely mindannyiunkat Krisztus felé visz."

„Szabadon a Jövőre" volt a mottója a firenzei közgyűlésnek. Beintker kiemelte, hogy az itt említett szabadság az ökumenére is kiterjed. A Krisztushoz való odaszánás, a Szentlélek ígérete és a szeretet parancsa úgy kerültek említésre Beintker beszédében, mint „a jövő leglényegesebb elvei" Jézus Krisztus egyházában. Az egységet tehát leginkább az szolgálná, ha „a lehető legnagyobb teret szánnánk a felekezeti korlátokon túl is" ezeknek az elveknek az alkalmazásához. Beintker megjegyezte, hogy az egyházak közti teológiai viták mostanára azokra a témákra korlátozódtak, „amelyek kizárólag az egyházakat érdeklik, szinte minden más kérdés kizárásával". Ilyen például a szolgálat sokféle értelmezése. Beintker szerint a keresztyén tanúságtétel és szolgálat felekezet-specifikus megközelítéseit többé nem szabadna történelmi eltéréseknek tekinteni. Sokkal inkább kellene őket „a különféle ajándékok, adottságok megjelenési formáiként felfogni, amelyekhez Krisztus teste által jutottunk, amely testhez minden egyes egyház és gyülekezet szerves részként tartozik."

Beintker érintette beszédében, hogy a megújulás és a reform állandóan foglalkoztatja a protestáns egyházakat, habár fontosnak tartotta megvilágítani a „reform-pátosz" és a „potenciális reform" közti különbséget is. A reform fogalmát gyakran használják a politikában, de a kiábrándulás elkerülhetetlenül bekövetkezik, valahányszor a beharangozott reformok nem hoznak magukkal érzékelhető fejlődést, különösen, ha az anyagi terhek az adófizetőket érik, vagy amikor a drasztikus csökkentések vagy a munkahelyi elbocsátások szükséges reformintézkedésekként vannak elfogadtatva a tömegekkel. A professzor fontosnak tartja, hogy a reformáció egyházai legyenek „megfontoltabbak, körültekintőbbek és őszintébbek", amikor a reformáció fogalmát használják, hiszen „ezt a palástot viselték kezdettől fogva".

Legyőzni a bizonytalanságot

Az előadó ellene szólt azoknak a véleményeknek, amelyek szerint a reformáció alapgondolata, Isten kegyelme már nem bírna jelentőséggel a mai ember számára, hiszen, mint kifejtette, egyre többen néznek félelemmel a jövő felé. Az üdvösség elveszítése miatti félelem manapság olyan kérdésekben jelenik meg, mint: „Milyen jelentőséggel bír az életem? Mi a célja az életemnek? Szeret engem valaki? Kiben bízhatok meg?" A személyes élet hiábavalósága feletti félelemmel szemben a keresztyén egyházak sem védettek. Ahhoz, hogy a jövőbe félelmektől szabadon tudjunk tekinteni, ellent kell mondanunk azoknak a bénító kijelentéseknek, amelyek szerint az evangélium mára jelentőségét veszítette, nem képes arra, hogy vigaszt adjon. „Az egyházaknak ki kell keveredniük a banalitás és a jelentéktelenség érzetének ingoványából. Szabaddá kell tennünk elménket arra, hogy újra felfedezhessük az evangélium igazi erejét, és elvessük magunktól a helytelen szégyenérzetet."

Az egyházaké a felelősség, hogy az embereket „a bizonytalanságból abba a menedékbe irányítsák, amelyet a hit nyújt". Beintker többször is említette beszédében a szekularizáció következményeit, tömeges tünetként megjelenítve a vallás egyre gyakoribb elhagyását. Szerinte nem elegen teszik fel a kérdést: „Vajon mi a célja Istennek azzal, hogy ezen a mostani, virtuális európai sivatagon keresztül küld minket?" Azt sem sokan értik, mit veszít pontosan az ember, amikor „a keresztyén jövő fókuszpontja" kikerül a látóteréből. Beintker szerint ez a veszteség maga a bizonytalanság, amikor az emberek csak saját maguk teremtette eszközeiktől függenek, elveszítve mind a transzcendencia érzetét, mind pedig az irányérzéküket, amely megmutatta, „honnan jöttek, mivel rendelkeznek és hová tartanak". Ilyen körülmények között az emberek úgy viselkednek, „mint egy radar a koordináták ismerete nélkül". Beintker a bizonytalanságot létrehozó tényezőket az életünkben jelen lévő túl sok választási lehetőséggel, valamint ezzel a társadalmi tájékozódási pontok elveszítésével azonosítja. A jelenlegi válságra utalva Beintker feltette a kérdést: „Hogy fog Európa lakossága, amely a korlátlan gazdasági növekedés általi kihasználtságban él, megbirkózni az egymás után következő, politikusok által ráerőszakolt megszorításokkal és követelésekkel, ha a pénzügyi mentőcsomagokról kiderül, hogy csupán a formális politika látszatmegoldásai?"

Ha a hit helye megüresedik, pótlékok töltik be ezt az űrt: csodaszereket ígérő ideológiák és filozófiák, testkultusz és ezotéria. Mindazok, akik biztosak és erősek az istenhitben, az „Új Ég és Új Föld" reményében élnek, s jól tudják, hogy „a legjobb még nem érkezett el". Ez a reménység a próbák közepette türelmet, rugalmasságot, humorérzéket szül, hiszen „a szenvedés, a próbák és a nehézségek közt ezek az emberek megedződtek". Beintker szerint Európának ma az ilyen emberek jobban kellenek, mint valaha. Természetes, hogy senki sincs tisztában a jövővel, de a keresztyén közösségek tudják, hogy a húsvét, Krisztus feltámadása széles látóteret nyit meg előttünk, amely által mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy szabadok legyünk a jövő számára.

Forrás: www.leuenberg.eu
Fordította: Burns Katalin