Amikor 1926 tavaszán 36 évesen püspökké választották Kolozsváron, akkor a Budapesti Hírlapban Ravasz Lászlótól kértek jellemzést a fiatalon főpapi tisztségre választott Makkairól: „Képességei Erdélynek egyik nagy élő kincsét jelentik. Azonkívül, hogy mélybemenő és önálló észjárású filozófus és teológus, még kedves poéta, jó elbeszélő, ügyes piktor. (…) Mindenekelőtt pedig kivételes méretű, összefoglaló, reprezentatív elme, amilyen a most élő magyarságban kevés akad” – jellemezte 1926 tavaszán a Budapesti Hírlapban Ravasz László a 36 évesen püspökké választott Makkai Sándort.

Makkai Sándor 1890. május 13-án született Nagyenyeden. A kolozsvári református teológián és ezzel párhuzamosan a Ferenc József Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, utóbbin doktorátust szerzett. 1913 nyarán házasságot kötött Borsay Margittal, két fiúgyermekük született: László és Sándor. 1922 és 1926 között az erdélyi egyházkerület püspök-helyettesévé, 1926-ban, 36 éves korában püspökké választották. 1936-ban lemondott hivataláról, Magyarországra költözött. 1939-ben és 1941–1942-ben a debreceni tudományegyetem református hittudományi karának dékánja, az ezeket követő években prodékánja volt. Emellett a Debrecen-nagyerdei egyházközség presbitere, a tiszántúli egyházkerület tanácsbírája, az egyetemes konvent missziói előadója, a Magyar Református Egyház zsinatának és zsinati tanácsának tagja. 1945-ben perbe fogták háborús és népellenes bűntett vádjával, de a vádak alól felmentették. 1951-ben felmentették a konvent missziói előadói tisztsége alól, még abban az évben, július 19-én, 61 éves korában visszatért teremtő, kegyelmes Urához. Forrás: makkaisandor.ro

Az író, irodalomszervező

„Az erdélyi református egyház közel négyszázötven éves történetében aligha találni olyan teológust, aki ne lett volna irodalmár is egyben, Makkai Sándor mégis kiemelkedik közülük. Hívő szívvel alkotó író volt, aki hagyatékát anyaszentegyháza és a nemzet szolgálatába állította, és akinek tudományos munkáin is átüt a művészi érzékenység” – fogalmaztak a Károli Gáspár Református Egyetemen a Makkai család jelentőségéről néhány éve megtartott konferencia résztvevői.

Az erdélyi püspököt nemcsak vallásfilozófiai tárgyú beszédei és írásai, irodalomtörténeti és egyházi témájú szakcikkei tették közismertté a maga korában: történelmi és társadalmi kérdésekkel foglalkozó regényeivel a szépirodalomban is maradandót alkotott, az Ördögszekér, a Táltos király vagy a Sárga vihar generációk kedvelt olvasmányai közé tartoztak. Elnöke volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak, kritikai írásai közül az Adyt védelmező munkája, a Magyar fa sorsa nagy visszhangot váltott ki.

Könyveit olvasva felmerülhet bennünk, hogy azok mögött nagyon sok kutató munka és történelmi tudás lehetett. Makkai Lilla kiemelte, hogy nagyapja nem szépirodalmi babérokra törekedett, irodalmi munkásságát nemzetnevelő munkája szerves részének tekintette. Sok fiatal költőt és írót pártfogolt, levelezett a Nyugatosokkal, hogyan lehetne ezeket a fiatal tehetségeket felemelni és elindítani a pályájukon. „Minden ilyen tevékenységét alárendelte annak a célnak, hogy a magyarságot hogyan lehet felébreszteni, hogy egyrészt szembenézzen önmagával, másrészt mindaz a képesség, tehetség, ami benne van, újra felbugyogjon egy új életre, új kezdésre” – hangsúlyozta az unoka.

Egyházunk egyik ébresztője

Így nevezte Makkai Sándort a róla írt könyve címében Fekete Károly. Miért kellett ébreszteni? Az egyház „aludt” abban az időben? – tudakoltam a tiszántúli püspöktől.

„Az I. világháborút megelőző és az azt követő időszak gyülekezeti élete elesett állapotokat tükrözött. Ebben a helyzetben próbálta meg a belmissziói mozgalom az egyház megkeresztelt, de csak névleges tagjait elérni. Az egyesületi életben zajló megújulási erőfeszítéseket a konzervatív lelkipásztorok értetlenkedve és féltékenykedve fogadták. Makkai felismerte, hogy az addig mellőzött vagy csak megtűrt, a hivatalos egyház által árgus szemekkel kísért és nemegyszer egymással is huzakodó egyesületeknek, missziói csoportoknak a gyülekezetekben kell otthonra találniuk” – válaszolta Fekete Károly. Mint mondta: a néhai erdélyi püspök azt képviselte, hogy „az egyháznak tisztelettel kell elfogadnia a belmisszió megszégyenítő leckéjét, ki kell lépnie az elavult, intézményes bürokratizmusból. Minden erejével segítette, hogy az egyház szervezze át önmagát mozgó, missziói népegyházzá, helyezze egész bizalmát és minden erejét a hitből fakadó szeretet hatalmának organizált és fölszerelt felszabadításába.”

Ravasz László és Makkai Sándor

Az anyaországban Ravasz László sürgette ezt a nagy átalakulást, aki egyetlen mondatba sűrítette a feladatot és a célt: „az egyház misszióivá tétele és a missziói munka egyházivá tétele”. Makkai Sándor is a belmisszió egyháziasításának ezt a programját hirdette meg Erdélyben és érvényesítette is püspöksége idején. Az egyesületeknek az egyházba integrálása (melyeknek a száma jóval kevesebb volt Erdélyben, mint az anyaországban), a gyülekezetek mozgékony missziói népegyházzá szerveződése megindult és még az olykor előforduló nehézségek ellenére is figyelemre méltó eredményeket hozott. Nagyban segítette ezt az, hogy Makkai Sándor olyan missziói lendületű munkatársakat talált Erdélyben, mint Pilder Mária, Deák Judit, Imre Lajos, M. Nagy Ottó, László Dezső, Borbáth Dániel és mások. Ők fogták össze a fiú ifjúságot, a leány-, nő- és férfiszövetséget, melyeknek munkája belesimult az egyházi struktúrába és ott kovászként hatott.

A pedagógus

Szépirodalmi alkotásain túl pedagógiai tárgyú műveket is írt, melyek tanulságosak a ma olvasója számára is; ezekben a pedagógiáról, az oktatásról-nevelésről, a közoktatásügyi kérdésekről vallott felfogását ismerhetjük meg.

Nemcsak írt mindezekről, hanem iskolaszervező is volt, a magyar és egyházi iskolák megmaradásáért és alapításáért folytatott küzdelem jellemezte életét. 1912-től 1915-ig vallástanár volt Kolozsváron, 1917-ben meghívták Sárospatakra, majd 1918-tól 1926-ig a kolozsvári fakultáson tanított rendszeres teológiát. A magyar iskolák bezárásának korában óriási erőfeszítésekkel elérte új iskolák alapítását és régiek megmentését: 1926-ban leánygimnázium épült Kolozsváron, 1927-ben a megszűnt udvarhelyi fiúgimnázium helyébe tanítóképzőt és internátust rendeztek be, 1928-ban a kolozsvári leányszeretetházat leányinternátussá építették át. Az elnéptelenedett szászvárosi Kun-Kollégium helyébe nőiskola települt, patinás épülete adott otthont az egyház árvaházának.  

„Pedagógiája kapcsán én mindig felhozom a Magunk revíziója (1931) című tanulmányát. Azt el kellene olvasni mindenkinek, főleg a szülőknek, de már az eszmélő fiataloknak is. Ebben az írásában végigvezeti azokat a lelki folyamatokat, melyek a magyarság számára fontosak lehetnek. Egyrészt a szembenézés önmagunkkal, másrészt a sztereotípiáktól, a folytonos sopánkodástól, az előítéleteinktől való megszabadulás. A múltat nem lerakni, elfelejteni kell, hanem abból ki kell hámozni azt, ami előremutató” – véli Makkai Lilla.

Fekete Károly pedig azt hangsúlyozta: Makkai tudta, hogy szükség van egy új „teológiai közszellemre”, és meggyőződéssel vallotta, hogy az élő hitű és teológiailag képzett lelkipásztorokon fordulhat meg a jövő, azaz öntudatos lelkipásztori munka csak a magyar teológiai megújulásból virulhat ki. Ő maga is leszámolt a liberális teológia örökségével, vallástudományi irányultságával, s minden külső közvetítés nélkül, önálló felismerés alapján, nem kis harcok árán lett az Ige teológusa. Úgy látta, hogy az öntudatos kálvinizmus és a hitvallásosság építő teológiája a célravezető.

A hátsó sorban balról a harmadik Ravasz László, a negyedik Makkai Sándor

A lelkész

Az ezer lelkes, többségében református lakosságú mezőségi falu, Vajdakamarás reformátussága 1915. október 21-én egyhangúlag hívta meg lelkipásztorának Makkai Sándort, aki két évet töltött a hegyektől elzártan, a legnehezebb háborús időkben, a szegénységet, sőt a nyomort is megízlelve. Egyrészt nagy öröme telt Jézus „falusi evangéliumának”, a „földközelien” tanító Mester szavainak hirdetésében, a Biblia életközeli világának felfedezésében; másrészt keserves találkozás volt ez az időszak az emberi lélek mélyén lakozó sötét babonasággal, a háborús ínséggel, borzasztó járványokkal. Ezeknek az éveknek az emlékei adták a későbbiekben Holttenger című regényének környezetrajzát.

Korának igehirdetése mesterkélt, élettelen szónoklattá lett, amely más prédikátorok át nem élt gondolatait vagy beszédeit szajkózta. Makkai maga is bosszankodva mondta: „Nem lévén saját lelkünk kifejezése, kénytelenek vagyunk hozzá a hangban, modorban és gesztusokban adni azt, ami a másét a mienk látszatává teszi s így született meg a prófétai bizonyságtevés egyházában a szavaló prédikáció, a szónoki igehirdetés, amely elmaradt a küszködő, tragikus világtól, nem szól a ma emberéhez, ignorálja annak tényleges lelki szükségleteit, nem tud se elég szociális, se elég aktuális lenni s az éhesen hagyott lelkeket vagy a közöny, vagy a szekták karjai közé löki.”

„Makkai Sándor ezen a ponton fújta meg a riadót, s kimondta: a szónoki igehirdetés ideje lejárt! Az igehirdetés a lelkipásztori életnek és munkának nem az egyik, a többiektől külön, vagy azokkal ellentétes ága, hanem a centruma, ahová életének és munkájának minden szála összefut, s onnan megint szétsugárzik, minden irányba” – emelte ki Fekete Károly.

Makkai ebben is példát mutatott, püspöksége idején egy új és eredeti műfaját találta meg az igehirdetésnek, amit Az elátkozott óriások című kötet őrzött meg. Merész és egyértelmű fogalmazásával, a cirkalmas, kánaáni nyelvet nélkülöző, azt feloldó friss szókapcsolataival világossá és szemléletessé tette az üzenetet. Prédikációiban a magától értetődő evangéliumi látásmód ötvöződik a tiszta református szellemiséggel.

Igehirdetői útja a II. világháború utáni években érte el legmagasabb pontját. Az Itt és most kötet, a Döntő napok és az Egymás terhét hordozzátok traktátusok, valamint a Református Gyülekezetben megjelent igehirdetései reprezentálják ezt a korszakot. Általános és közös jellemzőjük ezeknek az igehirdetéseknek, hogy az abszolút szuverén Isten kegyelméről szólnak. Az igehirdető Makkai Sándor a saját figyelmét és hallgatóinak szemét is az Isten Országa felé akarta irányítani. Az evangélizáció, az evangéliumi tanítás és a prófétai igehirdetés ötvöződik Makkainál egy csak rá jellemző igehirdetési formává, amelyet missziói igehirdetésnek nevezhetünk.

A püspök

Makkai Sándor 1926-ban lett az erdélyi református egyházkerület püspöke, és e tisztében sokat tett az erdélyi magyarságért, tanügyi, kulturális és irodalmi szintjének megtartásáért, felemeléséért, valamint a román szenátus tagjaként a magyarok politikai jogaiért. A kötelező és önmaga által felvállalt püspöki feladatairól Fekete Károly elmondta: Makkai célként tűzte ki a lelkipásztorkodás szellemiségének megújítását, az egyház hivatásos munkásainak színvonalasabb képzését, a keresztyén egyházfegyelem helyreállítását, a liturgia reformját, a missziói tevékenység fokozását és a missziói népegyházzá szerveződést. A kijelölt úton minden vonalon lépéseket tett. Munkálkodott a lelkészképzés reformjáért, a református kórházért, a léviták képzéséért, iskolák államsegélyéért, a belmissziói bizottság felállításáért és a Református Nőszövetség megalakításáért.

Ezt az egyházi munka minden frontján meginduló éledést rengeteg nehézség, politikai gáncs vette körül. Makkai püspökségének azonban gazdag eredményei lettek. Megújult lelkészképzés és elindult az öt évfolyamú oktatás. Megnyílt a szanatórium Marosvásárhelyen a magyar egyházak tisztviselőinek és családtagjainak ingyenes gyógykezelésére, mellyel kapcsolatosan 1928-ban megkezdte munkáját az első erdélyi református diakonissza intézet. Hosszú tárgyalások után elérte, hogy 1929. június 9-én megnyílt a Romániai Református Egyház első zsinata, 1931-ben Református Kórház létesülhetett Kolozsváron.

„Ami nagyapa vállán feküdt az többszörösen terhelte őt. Ez a 10 éves püspöki időszak, a mérhetetlen sok küzdelem, nemcsak a románokkal, hanem a sajátjaival is. Azokkal az emberekkel, akik mozdulni nem tudtak, vagy nem akartak, vagy nem volt lehetőségük” – mondta Makkai Lilla a nagyapja egyházvezetői szolgálatáról. Természetesen egy ilyen közéleti személyiséget az akkori román hatalom mindig megfigyelt. A sok iskola, templom, árvaház, diakonisszai intézet, meg kórház, ami megújult, felépült, mind Magyarországról jövő támogatásból jött létre. Ezt a szoros kapcsolatot a hatóság nem nézte jó szemmel.

Menni vagy maradni?

1936 májusában megdöbbentő hírként söpört végig egész Erdélyben, hogy Makkai Sándor püspök egészségi állapota miatt lemondott püspöki tisztéről. Hogy legendás hírű püspöki szolgálata mit jelentett, azt régi barátja, Reményik Sándor érezte meg és fejezte ki legpontosabban: olyan tíz év volt ez, „mely a mi viszonyaink között ötven év terhét jelenti sűrítve”. Makkai ebben a helyzetben, a megfáradás és lelkiismereti vívódás közepette, új szolgálati megbízatásként fogadta el a főként Varga Zsigmond és Ravasz László által előkészített meghívást a debreceni tudományegyetemre, és foglalta el a gyakorlati teológiai tanszék egyik professzori katedráját.

„Utódja, Vásárhelyi János püspök, a hagyatékban el lehet olvasni, szépen nyilatkozott arról, hogy nagyapa milyen fantasztikus munkát végzett, és az erdélyi magyarságnak milyen veszteség, hogy neki el kellett jönnie – mondta az unoka. – Nagyon sokat hagyott maga után írásművekben, eszmeiségben. Eljött Magyarországra, de az nem azt jelentette, hogy feladta, mert ugyanúgy gondolkodott Erdélyről, harcolt érte, munkálkodott a magyarságért.”

Makkai életének tanulmányozásakor nem lehet megkerülni, ha csak néhány mondat erejéig is, a Nem lehet-vitát. Nem lehet címmel 1937-ben közölte a budapesti Láthatár folyóiratban nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben, püspöki székéről lemondva és Erdélyből távozva, összefoglalta nézeteit elhagyott kisebbségi közössége helyzetéről és jövőjéről. A már amúgy is nyilvánosan bírált Makkainak ez az írása különösen nagy visszhangot keltett a romániai magyar közéletben. Baráti és munkatársi levelek születtek, melyben ki-ki vérmérséklete szerint szólt hozzá e fájó témához.

Makkai Sándor és felesége, Borsay Margit

Debrecen

Makkai lelki sebeire gyógyító közeg volt Debrecen. Tanszéki munkáján keresztül rajta tartotta ujját az egyházi élet ütőerén, hiszen tantárgyai (lelkigondozástan, egyházi szociológia, gyülekezeti bel- és külmisszió) az egyház élettevékenységeivel foglalkoztak. Professzori munkájának céljául azt tűzte ki, hogy aktívvá nevelje a lelkipásztori lelkületet tanítványaiban, hogy fölvázolja nekik a lelkipásztor gyakorlati feladatainak térképét, a lelki munka haditervét. Azon fáradozott, hogy a maga hatósugarában munka- és szeretetközösséggé szervezze egyházunkat. Hézagpótló teológiai könyvei (Az egyház missziói munkája; Poimenika – A személyes lelkigondozás tana; Az élő gyülekezet), prédikációi (Döntő napok; Itt és most), számos tanulmánya és cikke az egyház megelevenedését szolgálták, az öntudatos református hit ébresztését. Élményt és életre szóló indíttatásokat jelentettek előadásai, bárhol is mondta el azokat. Többször hirdette az igét a Magyar Rádió hullámhosszán is – foglalta össze Fekete Károly püspök a debreceni idők történéseit. Debreceni évei alatt szépírói munkássága is tovább virágzott. Ekkor jelent meg a Holttenger, a Magyarok csillaga, a Mi Ernyeiek, a Szép kísértet és a Szabad vagy című regénye.

A II. világháború embert próbáló és vádaskodó évei után fokozatosan tért vissza az egyházi közéletbe. Lelki ajándékának megfelelően a misszió területén találta meg a helyét. Ravasz László javaslatára, 1947-ben konventi missziói előadónak választották meg. Sokan osztották akkoriban azt a gondolatot, amit Zsindelyné Tüdős Klára így fogalmazott meg: „Makkai Sándor országos missziói főelőadóként akkor a püspökök püspöke lett. Zseniális szervező volt. Így mindenkinél jobban tudta, hogy az egyháztársadalomban nagy szükség van a nőkre. Ő egyházpolitikát csinált. Szárnyas fantáziája, messzemenő tervei és nagy energiája az ébredező egyházban természetesen sodorta őt az élre.” Ebben a megbízatásban is erdélyi felismeréseit kívánta Magyarországra átültetni: az egyháznak akkor lesz jövője – Makkai meggyőződése szerint –, ha meg mer maradni egyháznak, ha nem akar se több, se kevesebb lenni, mint aminek az Egyház Ura szánta.

A Makkai Lilla által szervezett vándorkiállítás (fotó: Maszol.ro)

„Szomorú és terhes órák”

Az egyházakat beszorító rendszer kialakulásának ideje következett. Erről Makkai Lilla így beszélt: „Egyrészt ’45-ben perbe fogták a Tudománnyal és fegyverrel című könyve miatt. Onnan kimentették a barátai, utána még evangelizált. Aztán 1950-51-ben, amikor az egyházi egyezményeket megkötötték, szinte radikális és orkánszerű leépülése következett be azoknak a lehetőségeknek, amit nagyapa és még sokan kigondoltak az egyház életében.”

Az egyre intenzívebbé váló alkotó kedv azt mutatja, hogy Makkai Sándor élete utolsó éveiben a szépirodalmi munkásságot felcserélte a festészettel. Kísérletezett olaj- és vízfestéssel, ceruza, szén és tusrajzokkal. Készített tájképeket, festett város-tereket, épület frontokat és emberi figurákat, portrékat. Önéletrajzi feljegyzéseiben 1923 táján leírt megállapítása, hogy „sok szomorú és terhes órám enyhületéül szolgált ez a kedvtelésem”, fokozottan érvényes az 1949-1951 közötti időszakra. Utolsó éveiben az őszinte önkifejezés eszköze a festés lett számára, és az a néhány fennmaradt, eddig kiadatlan vers, amelyeknek az üzenetei összecsengenek. Kép és szó kiegészítik, felerősítik, igazolják egymást.

Fekete Károly így összegezte Makkai Sándor életének utolsó szakaszát: „Azonban, míg ő fáradhatatlanul szervezett, evangelizált, írt, szerkesztette a Református Gyülekezet című lapot, felnőtteknek bibliaiskolákat alapított és beutazta az országot, addig más erők is működtek, amelyek a misszió virágzását eltiporták, s kihasználták a missziói egyesületek egyháziasításának Makkai által képviselt programját arra, hogy szabályozzák és gúzsba kössék a missziót. Miközben az egyház-leépítők és egyházgyengítők a maguk pozíciójának stabilizálásán fáradoztak, addig a missziói koncepciójával együtt háttérbe szorult Makkai Sándorban a felismerés bűnbánattá mélyült és meghalni vágyássá fokozódott, s csendesen, de mindenki számára váratlanul, 1951. július 19-én, 61 éves korában Budapesten meg is halt. A misszió elkötelezett küldötte visszatért a Küldőhöz, a misszió Urához.”

„Szikár, vékony ember volt, félmosoly volt az arcán. Őszen, nagyon egyenesen járt. Fantasztikus humora volt, nagymama a naplójába leírogatta nagyapa vicceit, poénjait. (…) Szinte csak az írásaiból ismerem, mert hét éves voltam, amikor meghalt, de vannak emlékképeim: ’49-50-ben édesapám, édesanyám és ő evangelizáltak szerte az országban, és engem, mint gyermeket magukkal cipeltek. Prédikációra egyáltalán nem emlékszem, de az együttlétekre igen. (…) Volt egy karácsony, ami nagyon élénken él bennem: Amikor ott voltunk mindnyájan Debrecenben és a karácsonyfa valamelyik szobában fel volt állítva. Mi ki voltunk küldve, aztán csöngetett az angyal, kinyílt az ajtó és ott volt csillogó, villogó gyertyákkal a karácsonyfa. Az ablak egy kicsit nyitva volt és egy nagy fehér légies valami elsuhant. Itt volt az angyal, itt volt az angyal! – mondtam. Nem tudom hogyan csinálták, biztosan képzeltem csak…” – mesélte az unoka nagypapájához kötődő emlékeit. Makkai Lilla 2011-ben összeállított egy ismeretterjesztő kiállítást, amiben összefoglalta Makkai Sándor életművét. Az egyházi, irodalmi és közéleti tevékenységét bemutató vándorkiállítás volt már Kolozsvárott, Kovásznán, Váradon és az idén nyáron a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeumban.

Példa

Mielőtt évtizedekre bekövetkezett volna a Makkai-életmű körüli nagy csend, a nyilvánosság előtti utolsó értékelést Ravasz László mondta el 1953. március 22-én, Makkai síremléke mellett, a 2Kor 4,16-18 világosságában: „Makkai Sándor azért született, hogy egy láng égjen benne. Világosságot lásson és világosságot terjesszen. (…) Jönnek majd generációk és így tesznek tisztességet emléke előtt: a benned munkálkodó halál mi bennünk életté vált. Ezért foglalja össze Makkai Sándor belső életét ez a vallomás: hittem, azért szóltam. Ez kifejezi az isteni kényszert, amely szólásra indította. Mondanivalóinak igazságát és őszinteségét, azt, hogy minden szavába egy darab élet szakadt bele és ez fejezi ki megjutalmaztatását, azt az örömet és hálát, hogy szólhatott.”

Valóban: Makkainak „minden szavába egy darab élet szakadt bele”, s minden életszeletet elért szavával, amelynek súlya volt, felelősségből fakadó izzása és a belső rendből következő kiáltási szabadsága. Gazdag egyénisége Istentől kapott ajándék volt kora számára. Szószék, püspöki tiszt, professzori katedra, írótoll vagy élő szó – mind az ébresztő szolgálat eszközei voltak Makkai Sándor életében, hogy Istentől kapott küldetését teljesítse népe és egyháza iránt, s a magyar reformátusság lelki-szellemi táplálását végezze. Életéért Soli Deo Glória!

Telepóczki Márta, fotó: Dimény András, Fortepan / Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület Gyűjteménye