Pedagógus, pasztorálpszichológiai lelkigondozó, családterapeuta asszisztens, a kórházi tanács elnökhelyettese, könyvtáros, levéltáros és fotós. Ha kell, költöztet és szekrényt pakol, vagy éppen érettségi felkészítést vállal. Ha nincs más lehetőség, és van nála jogosítvány, akkor beteget szállít. Közben a kórház könyvtárát vezeti, és a családok testi-lelki bajain próbál segíteni. Égésprevenciós előadásokat tart az ország egymástól távoli pontjain, és mélyszegénységben élő emberek egészségi állapotán szeretne javítani. A Dizseri-díjas Németh Sándorral, a Bethesda Gyermekkórház terápiás csoportvezetőjével beszélgettünk.

Hogyan fogadta a közelmúltban átvett Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjat?

Furcsa volt. Sohasem gondoltam volna azelőtt, hogy egyszer én is megkapom. Azt hiszem, hogy ez a döntés egy kis szón, a „nem”-en múlott. Én azt mondom, „csak” a munkámat végeztem, a döntéshozók pedig azt mondták, hogy „nem csak” a munkáját végzi. A díj egyben elég nagy felelősséget is jelent, elsősorban a jövőt illetően. De azt is el kell mondanom, hogy támogató társak, jó közösség nélkül nem tudnám ezt csinálni, ezért érzem úgy, hogy az elismerés nemcsak személy szerint nekem szól, hanem mindenkinek, akinek a szeretetszolgálat fontos és hivatásszerű.

Dizseri Tamással együtt kezdett dolgozni a Bethesdában. Hogyan emlékszik az egykori főigazgatóra?

Valóban kezdettől munkatársak voltunk. Külső megjelenésében nagy nyugalmat árasztó, biztonságot sugárzó ember volt, aki a puszta jelenlétével feltétlen higgadtságot és harmóniát teremtett. Tehát olyan idealizált apakép jelent meg róla, ami egyaránt tükrözte a nyugalmat, a szelídséget, a békességet és az alázatosságot. Végtelen szeretet volt benne minden és mindenki iránt. A nagyon visszás, más számára kényelmetlen helyzetekben is mindig a jót emelte ki. Ehhez az kellett, hogy egyfajta extra szeretet, átlagot meghaladó empátia legyen benne. Ezt szinte mindenben megtapasztaltam. Persze ő sem volt tökéletes, előfordult, hogy idegessé vált, de ritkán keseredett el, nem terhelt másokat a gondjaival, inkább a mások gondját tette a magáé elé. 

Ez jellemezte a vezetési stílusát is?

Az említett tulajdonságok finom kompromisszumkészséggel társultak. Ez nem arról szólt, hogy ő háttérbe helyezte volna saját véleményét. Mégis, a beszélgetései, tárgyalásai vagy az egész vezetése árulkodott arról, hogy kész mások meghallgatására, véleményük elfogadására. Mindig kész volt arra, hogy a másik embert ugyanolyan rangú emberként kezelje, mint magát. Állandóan nyitva volt az ajtaja, az ment be az irodájába, aki akart. Talán furcsa, hogy csak jót mondok róla, de alapvetően és összességében mégis ez a kép él személyéről az emberekben. 

Olvasva az ön szerteágazó tevékenységeit, az ember fölkapja a fejét. Melyik az, amelyiket igazán magáénak érzi, mi az, amit a legszívesebben csinál a Bethesdában?

Tényleg furcsának tűnhet ez a sok elfoglaltság, és megértem, hogy ha valaki kételkedik ezzel kapcsolatban. Ezek a témák azonban engem mind érdekeltek, és mindegyikhez megpróbáltam iskolai végzettséget is szerezni. Így, együtt szeretem csinálni mindet. Bárki teljes joggal mondhatja, hogy ez amatőrizmus, zavart okozhat, ha valaki ennyi mindenbe beleszól. Én azonban azt próbálom bizonyítani, hogy ez nem igaz. Azt gondolom, annyi önismeretre már eljutottam, hogy meg tudom állapítani, munkámmal valahol kárt okozok-e vagy sem. A sok-sok tevékenység egyébként egymással gyakran összefügg. Ha például terápiás gyerekcsoportot vezetek, akkor mindig velem van a fényképezőgép vagy a videokamera. A filmre felvett jelenetek egy önismereti foglalkozás alapját fogják képezni, az elkészült fényképekből pedig egyszer majd lesz egy előadás…

Amelynek anyaga az ön által vezetett könyvtárba kerül.

Igen, és ha valakinek szüksége van rá, akkor tudunk segíteni neki. Az égésprevenciós segédanyag fotóinak többségét is én készítettem. 

A díjátadáson hallott laudációban elhangzott, hogy a kórház gyermekeknek szóló programjait is ön bonyolítja le, és táborokat is szervez. Milyenek az úgynevezett „Sanyi bácsi-féle” táborok?

Már utaltam rá, hogy egy-egy ilyen tábort többen szervezünk, irányítunk. Kétségtelen, hogy szinte mindegyikben részt veszek. Egyrészt szakterületeknek megfelelően szervezünk táborokat, ahol a különböző betegségekben szenvedő húsz-huszonöt gyermek általában egy hétig van együtt velünk. Ezeken kívül a dolgozók gyermekeinek egyhetes nyári napközis táborokat és olyan egyhetes együttlétet is szervezünk vidéken, ahonnan csak a hét végén jövünk haza. Ez utóbbiakra súlyosan beteg gyermekeket is viszünk. A beteg és az egészséges gyermekek együtt táboroztatásával kapcsolatban nagyon jók a tapasztalataink. A dolgozók gyermekei hihetetlen módon fejlődnek az empátiában, a szeretetben és a segítségnyújtásban. Átélik, milyen jó nekik egészségesen, de azt is, hogy mennyire jó dolog segíteni másoknak. A beteg gyermekek pedig azt érzik, hogy nincsenek egyedül, hogy „majdnem” olyanok, mint egészséges barátaik. Az 1994 körüli táborokban részt vevő egészséges gyermekek generációja mára felnőtt, és megfigyeltük, hogy szinte kivétel nélkül a segítő szakmában helyezkedtek el. Ehhez biztosan mi is hozzájárultunk. 

Ön a Bethesdában nemcsak a gyerekek, hanem sok esetben a családok testi és lelki problémáin is segít.

A kettőt nem nagyon lehet különválasztani. Ha egy gyermek sérül, a legtöbb esetben a család is. A betegágy mellett gyorsan mérlegelnem kell, hogy szükség van-e rám. Ha igen, akkor csak a gyermeknek vagy a hozzátartozóknak is? Rendkívül fontosnak tartom a Biblia által sokszor emlegetett „alkalmas idő” kifejezést, amit a segítő szakmában többször aláhúznék. Sajnos lehet rosszul is segíteni. Ha a segítés elsősorban saját lelki-szociális igényem kielégítésére szolgál, az baj. Sokszor épp azzal segítek jól, ha tudok nem beavatkozni, elérve ezzel azt, hogy valaki átélheti az „egyedül is meg tudom már csinálni” örömét. Ehhez megfelelő fokú alázat kell, amit igen nehéz elérni. De az esetek többségében nagyon jó beszélgetések tudnak kialakulni. 

A laudáció szerint sok esetben vállal „önmagát sem kímélve messze az elvárhatón túli segítő szolgálatot”. Példaként említették azt az esetet, amikor egy kárpátaljai családot vitt haza halott gyermekükkel, hogy otthon temethessék el.

Ez nagyon különös eset volt. Éppen ott voltam, éppen volt jogosítványom és útlevelem, éppen ismertem a családot, és bíztak bennem. A nagyon szegény, állásukat elvesztett nagydobronyi szülők nem tudták kifizetni a hazautat. Elkértem a kórház autóját, és hazavittem őket. Hozzáteszem, hogy minden ilyen akció magában hordozza azt a támogatást, amit én nagyon sokszor megélek. Soha senki nem mondta, hogy ne csináljam meg mindazt, ami épp eszembe jutott. 

Milyen „akciói” vannak még?

Általában nagyon nehéz megszervezni egy-egy szállítást. Sokszor fölvetődik, hogy valakiért el kell menni, esetleg haza kell vinni. Például Nagyfüged környékéről kellett volna egy gyermeket kontrollra hozni, de nem tudott eljönni. Elmentünk érte, majd vissza is vittük őt. Másik eset, amikor iskolákba megyünk égésprevenciós előadásokat tartani. Külön figyelmet fordítunk azokra, akik csúnya heggel sérültek meg. Mielőtt visszamennének iskolájukba, meglátogatjuk az osztályukat, és felkészítjük a tagjait, mire számíthatnak, hogyan viselkedjenek. Így jártunk Hegykőn, de Hencidán is többször. 

Mi ad erőt ehhez a munkához?

Ezt már sokan kérdezték. Adódna, hogy azt mondjam, a transzcendens. De én inkább azt érzem, hogy alapvetően elég erőt adott az Úr nekem ehhez, és nem kell aggódnom, hogy elég lesz-e. Tennem kell a dolgom, mert nagy luxus volna, ha az én lelki nehézségem fontosabb lenne egy-egy gyermek vagy család fájdalmánál. Különös volt ilyen szempontból is a nagydobronyi út. Ukrajna nem túl kivilágított hely, és az utak sem sztrádajellegűek, valamint az éjszakai hazajövetelkor az ukrán határőrök sem voltak túl kedvesek. Valóságosan félhettem volna útközben, de ehelyett végtelen nyugalom, kegyelmi állapot szállt meg. Akkor átéltem és éreztem, hogy sokan gondolnak rám, többen is imádkoznak értem…  

Van olyan feladat, amit igazán nehéznek érez?

A mentálhigiéné részlegen hétről hétre jönnek az olyan gyerekek, akiknek nagyon nehéz életük van. Súlyosan terhelt családokkal, történetekkel, sorsokkal találkozunk. De előfordul olyan eset is, amikor már egy nagyon beteg gyermek is tudja és érzi, hogy az életéből kevés van hátra. Tudom, hogy ezek borzasztó dolgok, természetesen megérintenek érzelmileg, de ha ez az érzés eluralkodna rajtam, nem tudnám folytatni a hivatásomat. Múltkor hallottam egy nagyon jó példát: ha az ember empátiával ki akar húzni valakit a gödörből, akkor ne mind a két kezét nyújtsa, mert akkor maga is beleeshet, hanem az egyikkel kapaszkodjon fölfelé. Ugyanakkor meg kell tanulnunk alázattal viszonyulni a másik emberhez, és nem gyakorolhatunk erkölcsi vagy egyéb emberi fölényt kiszolgáltatottságukban.

Más segítő munkában is részt vesz, például a Református Missziói Központ Út az életért missziói programjában. Ott milyen tapasztalatokat szerzett?

Kelet-Magyarországon, többségükben romák lakta falvakban a szűrővizsgálaton szembesültünk azzal, hogyan és milyen felfogással élnek emberek minimális jövedelemből. 

Hogyan fogadták a segítséget?

Nagyon jól. Mindenki azt mondta, hogy nagyon sokat jelentett neki pusztán az odafordulás. Fontos volt számukra, hogy meghallgattuk a problémáikat, és nemcsak elküldtük őket egy recepttel, amit, pénz hiányában, úgysem tudnának kiváltani. Ezek az emberek hiányolják az emberi hangot. Azt mondta nekünk egy idős férfi, hogy „olyan jó, hogy maguk másként vizsgálnak”. Hogy ez mit jelent? Nem tudom, de ebből a jelzésből azt szűrtük le, hogy lehet a megszokottól eltérően segíteni. 

Ez az ön által a díjátadón idézett „jó föld öröksége”?

Talán igen, és remélem, hogy ezt, mint ajándékot, én is át tudom adni, ha lehet, még gazdagabban. A diakonisszáktól azt tanultam, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan nyújtunk egy szomjazónak vizet. Azt is mindannyian átéltük a cigánymisszióban, hogy a legnagyobb igény mindenhol a beszélgetésekre volt. Arra, hogy simogassuk a másik embert – a szavainkkal és a tekintetünkkel.

T. Németh László