Böjt van. Akkor tudjuk meg mit jelent enni, ha nem eszünk. Akkor értjük meg mi a kegyelem, amikor nincsen. Ha nem vonna el Isten tőlünk dolgokat, akkor nem is tudnánk róla, hogy ad. A Bibliában gyakori kép az, hogy ahogyan a pásztor vezeti legelőről-legelőre nyáját, úgy vezet bennünket az Isten. Aszályokon és bő, füves tájakon terelget bennünket. Ez a kép az útról szól. Arról a lüktetésről, ami egész életünket jelenti, hogy egyszer nekiindulunk, másszor megállunk. Ahogyan a testsúlyunkat is mindig egyik lábról a másikra helyezzük. Amikor megyünk, az elbizonytalanodás pózából a megérkezés stabil helyzetébe jutunk. Ez az élet. Örökké vándorok maradunk. Az Isten úgy helyezett bele minket ebbe a világba, hogy ne így rendezkedjünk be, hanem menjünk, menjünk, amíg őt valóban meg nem találjuk. De, mit ad Isten földi bolyongásainkban? Ő adja az utat.

Útkereszteződés elé értem. Nem tudom, melyik az a nyíl, amelyik Isten útját mutatja. Ilyenkor a mennyei Atya első szava talán az lehet: „Ülj le, és egyél." Ahogyan a nyáj, legelve halad mindig előbbre, úgy van ez velünk is. Csak lelkünket és testünket táplálva vagyunk képesek arra, hogy egyáltalán megérthessük a helyes utat. Sokan vannak úgy, hogy a kétségek között azt mondják: „Uram, most mindjárt mondd meg, melyik úton induljak." Pedig, Isten nem ad direkt válaszokat. Táplál, legeltet, szavát, üzenetét úgy belénk építi, hogy az vérünkké válva, belülről hasson ránk. Istennek nem olyan eszközei vannak, mint a földi hatalomnak. Például egy kötél, amely kívülről hat, vagy a korlát, vagy bármi hasonló irányító erő. Ő bennünk működteti azt az erőt, amely megmutatja a helyes utat. Ezért a táplálás képe. De, mi akkor a dolgunk? Semmi más, csak a készség. Az éhes ember nyitottsága, várakozása a mannára.

Nemrég egy filmrendezővel találkoztam, azt mondta: „Manapság azért nehéz filmet készíteni, mert soha nincsen csend." Érdekes gondolat. Azt mondta, régen várni kellett, amíg a film a hívóban volt. És, akkor volt idő arra, hogy gondolkodjunk. Manapság örök küzdelem van az idővel. A gyártók minél hamarabb akarják látni a kész filmet. Nincs idő arra, hogy érjen a gondolat. Soha nem gondoltam arra, mire volt jó a film előhívó. De, életünknek – azt hiszem – sok ilyen akadálya van, ami segít bennünket, hogy készek legyünk befogadni azt az utat, amit éppen nekünk szánt az Isten. Kívánom, hogy ebben a böjti időben mind több ilyen csendre és készségre leljünk.

Fekete Ágnes, 2004. március 17.