„Őrizd a várat!” (Náh 2,1) – az egységünnep igei mottójához kapcsolódott Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnökének prédikációja. Vajon kinek, az Úr vagy a végnapjait élő asszír birodalmi főváros, Ninive népének szól-e a vár őrzésére buzdító prófétai felszólítás? Ha az előbbinek, talán a történelmi krízis, a végveszedelem, a közelgő háború és ínség idején megszólaló isteni biztatásként, vigasztalásként, ha pedig az utóbbinak, az emberi hatalmaskodást és elbizakodottságot megszégyenítő isteni gúnyként, iróniaként értelmezhetjük. Ha az utóbbiról van szó, most Ninive is megtudhatja – és meg is tudta –, hogy milyen hiábavaló a puszta emberi igyekezet, most az asszírok is megismerik mindazt, amire eddig ők tanítgatták a kis népeket: a félelmet és a reménytelen küzdelmet, és megtanulják azt, amit a kis népek tudnak a birodalmakról, de a birodalmak nem tudnak önmagukról: napjaik meg vannak számlálva. „Százötven évig állt az Asszír Birodalom, de mi az az örökkévalóságnak?” – tette fel a költői kérdést az igehirdető, aki szerint nemcsak történelmi leckét, hanem személyes, egzisztenciális tanítást is kapunk ebből a bibliai szakaszból.

A hívő ember akkor ad jó választ a Náhum által közvetített felszólításra, ha megőrzi Isten parancsolatait, tanácsait, igazságait, ha azt figyeli, keresi, hol mutatkozik meg az Úr hívása, kegyelme, és hogy hova, melyik útra küldi őt, amelyet minden e világi körülmény ellenére meg kell tartania. „A keresztyén ember egész élete őrző, odafigyelő élet, a hűség, az állhatatosság, az Istenhez fordulás élete” – hangsúlyozta az egyházi vezető, aki szerint magunkhoz kell vennünk Isten Igéjét, nem indulhatunk el nélküle, az igazság, vagyis az Úr karjaiba kell vetnünk magunkat, mert máskülönben még ő sem tud megőrizni, megtartani minket.

Bogárdi Szabó István rámutatott arra a predestinációs igazságra is, amely szerint ha az Úr nem épít, hiába építenek az építők. „Boldog tapasztalat ez, egyszerre támad belőle remény és türelem. Még a legzaklatottabb helyzetekben is” – mondta a püspök, hozzátéve: ha Isten őriz és épít minket, akkor van remény a jövőre nézve, akkor nincs hiába a munka, a sok korán kelés és későn fekvés.

Az igehirdető emlékeztetett arra is, hogy a jól megépített várak sosem az ostromlók ereje, hanem a belül támadó félelem, árulás vagy a kimerülő készletek miatt esnek el. Amikor 1660-ban Nagyvárad védőinek meg kellett adniuk magukat a töröknek, az erőd átadásáért cserébe három dolgot kértek: szabad elvonulást és azt, hogy vihessék magukkal a nyomdát és a részben már kinyomtatott Bibliát. „Az életüknél is jobban ragaszkodtak Isten Igéjéhez” – mutatott rá a püspök, arra figyelmeztetve, hogy Isten nem hagyta elveszni magyar református népét, mint Ninivét, sőt összegyűjtötte azt, de csak addig fog összetartozni, amíg tudja, hogy jó az Úr, erősség nyomorúság idején, és őrzi az ő útját és igazságát, azaz őrzi a várat.

Isten tévelygő népének visszatéréséért és megújulásáért, a hitújítás mellett az életújulás munkálásáért, valamint az elsők bátorságáért adott hálát az igehirdetés után elmondott imádságában az Atyának Fekete Károly tiszántúli püspök. A Fiúhoz fordulva azt kérte, őrizze meg a napjainkban üldözött keresztyének hűségét, ne engedje bilincsbe verni Igéje üzenetét, és legyen útitársunk, hogy megnyíljon előttünk a megújulás útja, és áldássá lehessünk a világban. A Szentlélekhez pedig azért könyörgött, hogy tegye maradandóvá bennünk a felismerést: az egyház ma is titokzatos valóság, továbbá hogy tanítson minket, hogy Isten valósága átragyogjon a jogi szervezeten, a régi szertartásokon, az életszabályokon, és gyülekezeteink valódi hajlékká váljanak szerte a hazában és a nagyvilágban. „Adj méltó egyházkormányzókat, hűséges presbitereket, aktív gyülekezeti munkatársakat, hogy készséggel és örömmel, a többi tag javára és üdvösségére odaszánjuk magunkat szolgálatodra. Áldunk, hogy nemcsak a nevesekkel és a hatalmasokkal tudsz egyházat, gyülekezetet, közösséget és nemzetet építeni, hanem ránk is számítasz” – zárta imádságát a püspök.

Bár Isten mérhetetlen szeretetét és jóságából származó ajándékait az ember az Édenben sárba taposta, az emberiség történelme pedig a törést helyreállítani szándékozó kísérletek – reformtörekvések, megújulások, megtisztulások, egységkeresések – legtöbbször kudarcos, de csak azért is neki-nekifeszülő sorozata, a Teremtő türelme még mindig tart, fejtette ki Csűry István királyhágómelléki püspök az egységnap házigazdájaként elmondott köszöntőjében. Szerinte ez a türelem kitartásra bátorít minket. „Mindez annak ellenére van így, hogy az ember alkalmatlanná lett Isten szavaiból felismerni a felkínált lehetőséget, az esély mögötti ígéretet, a mellé rendelt újrateremtő erőt” – mondta az egyházi vezető, aki végül arra figyelmeztetett: Isten megmentő, visszaajándékozó szándékára válaszolnunk kell, hitvallásra, hálára és tettekre kell késztetnie minket, mert kopár lélekkel, üres szívvel a pusztává silányodó világban nem lehet Édent álmodni, Isten kertjének igazi kincseit visszaszerezni.

A történelmi koroktól függetlenül mindig jelenlévő ellenség veszélyére és az őrködés fontosságára figyelmeztet minket a rendezvény igei mottója Bara Lajos István szerint. A királyhágómelléki főgondnok a népünket és egyházunkat ma pusztulással fenyegető veszélyek között „a bevándorlást, a megmaradást veszélyeztető kivándorlást, az európai dilettantizmust és a kisebbségi magyarság beolvasztására törekvő kísérleteket” emelte ki. A köszöntés hangsúlyozta: az ige ebben a helyzetben őrhelyeinkre parancsol minket: minden keresztyénnek úgy kell állnia Istentől kapott helyén, mint őrhelyen. „Feladatunk őrt állni, figyelmeztetni, utat mutatni a családjainkban, az iskoláinkban, a munkahelyünkön, a gyülekezeteinkben, hogy a ránk bízottak el ne vesszenek” – buzdította hallgatóit a főgondnok.

Az egyik legfontosabb nemzetmegtartó és nemzetegyesítő erőnek, az anyanyelv több évszázados őrének, a magyarság megmaradása biztosítékának nevezte a magyar kálvinizmust beszédében a magyar kormány képviseletében megszólaló Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár, aki szerint a református egyház e szolgálatát nemcsak a múltban végezte, hanem az országhatárokon belül és túl ma is. A politikus rámutatott: a magyar kormánynak ezért is célja az egyházi oktatás, ezen belül különösen a református intézményrendszer fejlesztése és bővítése szerte a Kárpát-medencében. Az államtitkár hozzátette: a reformáció korához hasonlóan ma újra meg kell erősítenünk a magyarságot megtartó pilléreket, a magyar nemzet megújulását azonban csak a lelki ébredés hozhatja el, amelyben a reformátusoknak ma is kulcsszerepet kell vállalniuk.

A reformáció vallási, politikai és társadalmi jelentőségét méltatta megszólalásában Victor Opaschi román vallásügyi államtitkár is, hangsúlyozva a vallásszabadság és a demokrácia alakításában betöltött szerepét.

„Az ötszáz évvel ezelőtti törés ellenére a reformáció az egység üzenetét hordozhatja, mindenekelőtt a reformált egyházak egységében, mert testvérek vagyunk a megújult és a megújuló hitben, de egyszerre minden Krisztus-hívővel is egységben” – vélekedett köszöntőjében az állami Reformáció Emlékbizottság nevében Hafenscher Károly, rámutatva, hogy a keresztyén világ elkötelezettsége a közös tanúságtétel mellett nem jól kiszámított stratégia a fennmaradás érdekében, hanem krisztusi szándék. A miniszteri biztos hozzátette: az egyház nem önmagáért él, hanem másokért, különben nem egyház – ez a jövő záloga.

A svájci és a magyar reformátusok több évszázados jó kapcsolatának példáira emlékeztetett és személyes-családi élményeit is felidézte köszöntőjében Christoph Weber-Bern a Svájci Protestáns Egyház képviseletében. „Hiszem, hogy napjaink Európájában, a Krisztust követő és az embert szolgáló egyházainkban, a népek békés és szabad, a nemzeti és felekezeti határok felett ívelő együttélés érdekében ma is ki kell állnunk a reformáció egyik legfontosabb üzenete mellett: Soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség” – szögezte le a lelkipásztor.

Az ír presbiteriánusok köszöntését Uel Marrs tolmácsolta, elmondva, hogy ötszáznegyven gyülekezetük a Magyar Református Egyházhoz hasonlóan országhatárokon átívelő közösség, és első egyházközségüket akkor alapították, amikor megjelent az úgynevezett Váradi Biblia, 1660-ban. Örömét fejezte ki, hogy az elmúlt években az ír és a magyar reformátusok elkezdték felépíteni egyházaik közös missziói szolgálatát, egyúttal azt kérte az Úrtól, hogy tegye képessé népeinket a reformáció alapértékeinek a megtartására.

Kiss Sándor, fotó: Nagy Károly Zsolt

A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2017. május 29-i számában.