Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 Ritoók Pál halálára

 

„Bár sokféle poszton ült az egyház erőgépén, de közösségünk életében is az alépítmény kérdése foglalkoztatta igazán” – a Presbiteri Szövetség néhai főtitkárára emlékezünk.

Távozásunkkal gyorsan meghalványulhatnak kirakatfényben látott és láttatott értékeink és cselekedeteink, de Isten kegyelme folytán ellentétes folyamatoknak is megajándékozott szemlélői lehetünk.

Ritoók Pál evangéliumi személyiségének kincsei a következetes és szerény rejtőzködés után, éppen távozásakor késztetnek arra, hogy hálaadással, de mélyről feltörő szomorúsággal rádöbbenjünk, ki volt az útitársunk, és kinek lehettünk sokan – méltatlanul is – zarándoktársává.

Korunk, amelyben Isten elhívta, nem akarta tudomásul venni a nemzedékek útján kristályszerkezetet kapott értékeket. Ha időnként mégis felismerte azokat, démoni szándéka a megsemmisítés volt. Évtizedeken túli együttmunkálkodás után is csak sejtettük, hogy a gazdagon virágzó és termő ágaknak erős törzse és mélybe nyúló gyökerei vannak.

Az ükapa Földes községben szószéket és mózesszéket állíttatott. A dédapa a királyi táblabíróság elnökeként a Nagyváradi Egyházmegye gondnoka. A nagyapa a budapest-józsefvárosi paróchiális tanács tagja, az édesapa pedig gépészmérnökként a Budapest-Kálvin téri gyülekezet presbitere, hosszú időn át gondnoka.

„Milyen különös – hallottuk egyszer tőle –, hogy bár több nemzedékben egyházi szolgálatban voltunk, lelkipásztort nem adott a családunk, mintha mindnyájunkat az egyetemes papság betöltésére hívott volna el az Úr! Bizonyára az ő szándéka volt, hogy őrizzük azt a zsinat-presbiteri rendet is, amely oly könnyen és végzetesen hangsúlyeltolódást szenvedhet, s amely mégis a reformáció egyik legnagyobb igei felismerésén alapul.”

Az imádkozó szülők gyermeke számára egyenes út vezetett a Lónyay-gimnáziumba, ahol hét évet végezhetett egyházi iskolában, az utolsót pedig az államosított gimnáziumban, 1953-ban. 1958-ban a Műszaki Egyetem mérnöki karának út-, vasút- és alagútépítő szakán szerzett oklevelet, majd 1964-ben ugyanitt gazdasági mérnöki diplomát kapott. 1966-ban pedig műszaki doktori oklevéllel bizonyította felkészültségét.

Ezekben az években meghatározó döntéseket hozott. A barátkeresés nyitott lelkületével hallotta meg Jézustól: „Ti az én barátaim vagytok.” Majd még mindig egészen ifjan, szinte férfiúi elhívást és biztatást kapott a szolgálatra: „Légy bátor és erős, és kezdj hozzá, semmit ne félj és ne rettegj, mert az Úr Isten, az én Istenem veled lészen, téged el nem hagy, tőled el sem távozik, míglen elvégzed az Úr háza szolgálatának minden művét.” (1Krón 28,20)

Ifjú mérnökként kapta ajándékba feleségét, aki később a Pszichológiai Társaság elnöke lett, de mindenekelőtt hozzáillő, hűséges segítőtárs. A harmadik megszólítást már együtt hallották Kovács Bálint hitvalló lelkipásztoruktól: „Ugye szolgálatra szerződtetek?” „Igent mondtunk” – vallotta, és ennek következményei lettek: 1964-ben pótpresbitere, 1966-ban presbitere, 1968-ban gondnoka, majd főgondnoka lett a gyülekezetének, egészen 2006-ig.

Istennek gondja volt arra is, hogy az ifjút pályáján is előbbre juttassa. Az életpálya a kitűző mérnöki feladattal kezdődött, és a beruházási és fejlesztési helyettes főosztályvezetői poszton ért véget. A két pont között 37 év feszül, mind a Magyar Államvasutak szolgálatában.

Pedig már egyetemistaként hitvallásos úton járt, és hűségét éppen a róla szóló káderjelentés hitelesítette. Nem ennek szánták, de Isten erre fordította. Kiemelték – nyilván a forrás megjelölése nélkül – az Úrtól kapott tálentumait, majd megállapították klerikális beállítottságát. A jelentés rögzíti, hogy hitben él, a bibliai tanításokat igaznak és helyesnek tartja. Megemlítik, hogy egyetemista társainak mindig örömmel segít, viszont felróják, hogy az „ellenforradalmat” csak forradalomként emlegeti. Ritoók Pál aláírja véleményezését, mert a megállapítások igazak, vállalja azokat.

Az Úr is vállalta őt. Az egyetem szakmai összesítésében két oldalon olvashatunk az állomáshelyek és beosztások felsorolása mellett az elvégzett országos méretű munkákról, újításairól, könyveiről, a hazai és külföldi lapokban írt cikkeiről, és Európa szerte tartott előadásairól. Minden meghatározó vasúti szervezetben felelősen volt jelen, de életre hívója volt a Keresztyén Vasutasok Egyesületének is. Fontosabb kitüntetései hosszú sorára is csak utalhatunk, amelyben a Munka Érdemrend és a Köztársasági Érdemrend is helyet kapott.

Technológiát dolgozott ki a vasúti alépítmény teherbírásának növelésére. Bár sokféle poszton ült az egyház erőgépén – 1990-ben egyszerre terhelte a gyülekezet gondnoki, az egyházmegyei tanácsosi és az egyházkerület közgyűlési küldötti megbízatása, sőt két ciklusban végzett zsinati, majd zsinati jegyzői szolgálatot is –, de közösségünk életében is az alépítmény kérdése foglalkoztatta igazán.

Ezért vett részt a Presbiteri Szövetség alapításában is, ahol 1995-től 2009-ig főtitkári és ügyvezető elnöki tisztet töltött be. Csak egy tanulmány számolhatna be arról, mi mindent végzett az Úr a szövetségben általa. A presbiteri konferenciák általa is fogalmazott témái egyszerre kívántak a gyülekezetek alapkérdéseire és a nagy társadalmi kérdésekre választ adni. Kéznyújtása a kis gyülekezetektől a parlamentig terjedt. A fájóbb, élesebb egyházi változások között is a kontinuitást őrizte, de ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna kezdeményező, vagy ne vállalt volna föl konfrontációt is. Nagy súlyt helyezett arra, hogy az egymás megbecsülése valóságos megtapasztalás legyen szövetségünkben. Az Ige és az imádkozás lelkületével mozgott, s ha olykor nehezebben is viselt el egy-egy számára érthetetlen véleményt, helyzetet, a megoldást mindig a bocsánatkérésben és -nyújtásban kereste meg. A hazai építkezés mellett fontos volt számára a Kárpát-medencei kapcsolatépítés és a távolabbi református egyházak sorsa is.

Amikor élete fájának hatalmas gyökérzetére, teherhordó törzsére és gazdagon termő ágaira gondolunk, gyászunkban sem a kidőlt fa képe jelenik meg előttünk, hanem a zsoltáros feltörő vallomása: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten, ő alkotott minket, és nem magunk. Az ő népe és az ő legelőjének juhai vagyunk, menjetek be kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel.” (Zsolt 100) Reménysége és hitvallása szerint ő is a hálaadó és dicséretet mondó sereggel kívánt vonulni.

Sz. D. Bár sokféle poszton ült az egyház erőgépén – 1990-ben egyszerre terhelte a gyülekezet gondnoki, az egyházmegyei tanácsosi és az egyházkerület közgyűlési küldötti megbízatása, sőt két ciklusban végzett zsinati, majd zsinati jegyzői szolgálatot is –, de közösségünk életében is az alépítmény kérdése foglalkoztatta igazán.