„Átviszünk egy papírt a Magyar Paralimpiai Bizottság irodájába" – mondták Kalocsai Richárdnak valamikor 2010 körül a Magyar Asztalitenisz Szövetség irodájában, ahová éppen akkor egy kávéra ugrott be. Az isaszegi fotós velük tartott, és a beszélgetés egy pontján a maga őszinte, bekérdezős stílusában a lényegre tért: „innen lehet menni a paralimpiára fotózni?" „Igen" – jött a válasz. Aztán szó-szót, hónap-hónapot követett, a neve felkerült egy listára, és végül utazhatott a 2012-es londoni paralimpiára. Akkor valamennyi magyar sportoló versenyszámát fényképeznie kellett.

Kalocsai Richárd már megérkezett Brazíliába

A riói paralimpián ezúttal kizárólag pingpongot fog fotózni. Ez tulajdonképpen visszatérés a kezdetekhez, hiszen a sportfotózást is ezzel a témával kezdte, egy évtizede. Az utóbbi években egyre többször fényképezett asztalitenisz versenyeket, így került képbe Rió kapcsán, és most hetven kollégája közül választotta ki a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség, az International Table Tennis Federation (ITTF). „Szakmailag ez kvázi nagyobb teljesítmény, mint a londoni kijutása" – teszi hozzá a fotós. Feladata valamennyi asztalitenisz verseny megörökítése lesz.

A paralimpia természetes dolog

Augusztus második felében volt hír, hogy a paralimpiai jegyeknek még csupán tizenkét százalékát értékesítették. „Érezhetően kisebb a lelkesedés, az érdeklődés a szeptemberi esemény iránt, mint az augusztusban rendezett olimpia iránt. Miért van ez így?" – kérdezem a fotóst. Tűnhetne ésszerű magyarázatnak, hogy az olimpia egy tradicionális rendezvény, míg a paralimpia ehhez képest még fiatal. Már 1948-ban is szervezetek sportversenyeket az olimpiával párhuzamosan kerekesszékes sportolóknak, de először 1992-ben kapcsolták össze a két rendezvényt.

Szeptember 7-én éjjel újra fellobbant a paralimpiai láng

„Ennyi lenne az oka csupán?" – feszegetem tovább a kérdést. Nem arról van szó, hogy félnek, idegenkednek a „hagyományos” testtel rendelkező emberek azoktól, akik valamiképp mások? „Sokféle ember van – válaszol Kalocsai Richárd saját tapasztalatával. – Amikor végigsétálok rövidnadrágban az utcán, és látszik a műlábam, van, aki megnéz, van, aki csak továbbsétál, de van, aki azt is megkérdezi, hogy működik.” A többség a parasportolókat látva pedig csak annyit mondd, jaj, szegények – teszi hozzá a fotós, aki maga is sportolt gyerekkorában.

A magyar televíziózás történetében valóban áttörés lesz a riói paralimpia, hiszen míg az MTVA 2012-ben még csak napi 50 perces összefoglalókat tett képernyőre, Rióból már élőben közvetítnek majd – emlékeztetem a fotóst. Kalocsai Richárd ennek örül, és hosszan sorolja, mik azok az abszurd dolgok, amik nap mint nap képernyőre kerülnek, például a véres gyilkosságok, és mégsem számítanak már különlegesnek, ellenben a paralimpiával. „Nekem ez a közeg nem más, nem furcsa és nem különleges, nekem ez a természetes. Van rövid hajú ember, van hosszú hajú ember, van kopasz ember – ugyanígy vagyok a végtagokkal is. Nekem ez a természetes.”

Otthon érzi magát

Az első parapingpong versenyére visszaemlékezve Kalocsai Richárd azt mondja: tíz perc kellett neki, amíg körbejárt a versenyen, és azt érezte: „megérkeztem, itthon vagyok”. Ennek ellenére sok sportolónak csak később, vagy a mai napig nem vált világossá, hogy Kalocsai Richárd egyik lába karbonból van.

Bereczki Dezső mozdulatát négy évvel ezelőtt sikerült megörökítenie

Sosem pereltél Istennel, hogy miért teremtett ilyennek? – kérdezem. „Nem, és nem is haragszom” – érkezik azonnal a válasz. Sőt, elmesél egy történetet is: egy ideig paravívással is foglalkozott, akkor egy edzőpartnere előtt méltatlankodott, hogy csak az egyik lábával tud dobolni a földön, hiszen a másik lábfeje hiányzik. Erre megszólalt a társa: ő csípőtől lefelé semmijét nem tudja mozgatni. Azóta még ennyiért sem panaszkodik.

Jézus nyomja a gombot

Kalocsai Richárd azt mondja, aggódik, amíg az első képet el nem készíti egy-egy munkájánál, de azért – ahogy fogalmaz – „minimálisan magabiztos”, mert úgy érzi, olyan, „mintha valaki ott tartaná az ujjadon az ujját, és akkor tudod lenyomni a gombot, amikor azt le kell nyomnod.” Ki ez a valaki? – kérdezem. „Jézus az” – mondja határozottan a fotós. Hozzáteszi: a terheket letenni, a nyomást kizárni azért tudja, mert érzi, van mögötte egy hátország. Az ujját az ujján tartó Jézuson túl ott van mellette a felesége is, akinek sokat köszönhet a felkészüléseknél, az utazások előtt, és a lelki támogatások révén is.

Érdekel-e a riói Krisztus szobor, jelent-e neked ez bármi pluszt? – kérdezem. Richárd azt mondja, ez az alkotás különleges és szép is, de mint protestáns, nem érez túlzott motivációt arra, hogy kvázi felzarándokoljon a szoborhoz. Persze, lefotózza majd, ha a paralimpiai munkája mellett lesz rá ideje – teszi hozzá.

A paralimpiai játékokat az olimpiával összekapcsolva rendezik, három héttel az ötkarikás játékok után. A versenyen testi és értelmi fogyatékkal élők, kerekesszékesek, kisnövésűek, látássérültek és vakok indulhatnak. A sportágak között megtalálható az íjászat, a bocsa, a súlyemelés, a lövészet, az úszás, az asztalitenisz, az ülőröplabda, a kerekesszékes kosárlabda, a kerekesszékes vívás, a kerekesszékes rögbi és idéntől a kenu is. A paralimpiai játékokat 1960 óta rendezik meg, szerveznek téli játékokat is. A magyar csapat tagjai Londonnal bezárólag összesen 31 aranyérmet, 40 ezüstöt és 56 bronzérmet nyertek. A legsikeresebb paralimpiánk New Yorkban volt, 1984-ben, ekkor 13 arany, 11 ezüst és 5 bronz volt a mérlegünk. Rióban 43 magyar induló összesen 80 versenyszámban áll rajthoz, ez a játékok történetében a legnagyobb magyar delegáció. A paralimpiát a magyar közmédia M5-ös csatornán követhetik, mely online is nézhető.

Hegedűs Márk