Gigantikus iskolai freskó, nagyszabású köztéri szobor és a Kárpát-medencét behálózó emlékútvonal – ilyen álmokat is dédelgetnek néhányan egyházunkban arra vonatkozóan, hogy méltó emléket állítsanak a reformációnak. A Reformátusok Lapja sorozatának ebben a részében három, az egyház megújításának és megújítóinak emlékét megörökítő ötletnek, tervnek jártak utána, bízva abban, hogy az olvasók közül lesznek olyanok, akik akár anyagilag, akár szellemileg-lelkileg támogathatónak találják azokat.

Friss freskó?

Amikor az 1859-ben alapított Pesti Református Gimnázium legújabb, az iskola története során immár harmadik, ma is használt épületét 1941 és 1943 között a Lónyay utca 33–35. szám alatt felépítették, annak dísztermében Remsey Jenő Györgynek (1885–1980) a magyar reformáció történetét bemutató freskója kapott helyet.

Remsey Jenő Györgynek a magyar reformáció történetét bemutató freskója

Az áhítatoknak, ünnepélyeknek, hangversenyeknek és színielőadásoknak helyet adó, ezer fő befogadására alkalmas terem színpadát körülölelő óriási falfestmény központjában a sötétben fényességet árasztó Biblia és a Jézusra utaló krisztogram volt látható. Ezek mellett kétoldalt a svájci és a német reformáció jelentősebb alakjai oldalán néhány magyar is állt: karddal a kezében I. Rákóczi György erdélyi fejedelem, a gyermekei vállára kezét oltalmazón ráhelyező Lorántffy Zsuzsanna, valamint a magyarra fordított Szentírást az ég felé nyújtó Károli Gáspár. A képen felismerhető a magyar reformáció zivataros századaiból több jelenet és a magyar művelődéstörténet protestáns nagyjai, sőt még néhány régi lónyays tanár is.

A freskó képét 1943-ban emléklapon is kiadták. Az ezen olvasható szöveget feltehetően az iskolát fenntartó és az új épületet építtető Budapesti Református Egyházmegye esperese, Szabó Imre fogalmazta meg. Ez a műalkotás legjobb és első kézből származó magyarázata: „Az élő Ige kiáradása a magyar reformáció története. A Lélekből nyerte a történelem véres megpróbáltatásaiban elgyötört nemzet lelkének megújhodását. Az evangélium mélységein megújult hitéből a nemzet új erőt merített, s a szenvedések, török rabság és a gályák rabságai között szálltak zsolozsmái az örök élet Istenéhez. E szellem szülte a nemzet lelki szabadságáért vívott harcok hőseit: a Rákócziakat, Bocskay Istvánokat, Thököly Imréket, Bethlen Gáborokat; világosság és élet fakadt mindenütt nyomában. Iskolák, templomok – a szellem és a szeretet várai keletkeztek, s a máglyára hurcolt mártír papok lelkéből a magyar kultúra legnagyobbjai: Arany, Petőfi, Jókai, Kölcsey, Tompa, Ady s a Bólyaiak nyerték megújult hitüknek s a magyarságnak is örök dicsőséget szerző lelkiségüket. Ezeket akarta a Budapesti Református Egyházmegye a gimnázium tanulóifjúsága elé tárni látható módon is, mikor a díszterem nagy falképét avatott művészi kezekkel megfesttette.” 

A második világháború utáni kommunista hatalomátvételt követő államosítás a Lónyay Utcai Református Gimnáziumot sem kerülte el. Az új, ateista-materialista szellemiségű pedagógiának pedig nem volt szüksége sem a magyarságukat fontosnak tartó, sem a keresztyén hitükhöz ragaszkodó fiatalokra. Amikor a dísztermet a ‘70-es években tornateremmé alakították át, a freskót és annak falát egyszerűen elbontották, az alkotás megsemmisült.

Pedig a képnek óriási ereje volt. „Református magyar vagyok, amíg élek, az maradok. Megígérem, megfogadom, hogy hitemet holtig tartom” – fújja a gyerekversikét Koreny János egykori diák még ma is, aki gimnazistaként a gigantikus képet szemlélve értette meg, hogy kisiskolás fogadalmának a szellemisége ott élt már a nagy elődökben is. Az öregdiák azt szeretné, ha a nemzetük és egyházuk iránti elkötelezettséget a mai diákok is magukévá tennék, és ha ebben Remsey Jenő György alkotása is a segítségükre lehetne. Ennek érdekében, miután visszatért az iskola a református egyház kebelébe, az elsők között vetette fel, hogy a falfestményt rekonstruálni kellene, és maga is sokat tett azért, hogy a szükséges keret összegyűljön rá.

Mint Dobos Ágostontól, a kezdeményezést felkaroló Budapesti Református Öregdiákok Török Pál Egyesületének elnökétől megtudjuk, a pénz gyakorlatilag összegyűlt: négymillió forint betétekben, ugyanennyi felajánlásként áll rendelkezésre. Emellett a műalkotás helyreállításának szakmai feltételei is adottak: B. Tóth Klára festőművész-restaurátor a szükséges tanulmányokat is elkészítette. A munka egyelőre mégsem kezdődhet el. A meglévő összeg ugyanis csak a freskó elkészítésére elegendő, a rekonstrukcióhoz azonban a tornaterem teljes felújítására és részbeni átalakítására is szükség lenne, erre azonban már nincsenek források. Az öregdiákok mégis türelmesek. „Amikor egyik társunk húsz évvel ezelőtt a felújításról beszélt, azt mondtam neki, hogy mi azt már nem érjük meg. Ő sajnos tényleg nem érte meg. Lehet, hogy én sem fogom” – teszi hozzá a református ember Istenre hagyatkozó derűjével Dobos Ágoston.

Genf helyett Kecskemét?

Talán kevesen tudják, hogy a reformáció híres genfi emlékműve pályázati kiírására magyar pályamű is érkezett. Horvay János (1874–1944) szobrászművész 1908-ban gipszből készített alkotásáról elismerően írt a hazai és az európai sajtó is. Mivel azonban a kiírástól eltérően a reformáció történetének jeles személyiségei mellett Krisztust is megformázta az – egyébként katolikus – alkotó, nem ő lett a nyertes.

A genfi reformációs emlékmű pályázati kiírására érkezett magyar pályamű bronz öntvénye a budapesti teológia épületében

„Sajnálom, hogy nem a magyar pályamű valósult meg, mert szerintem sokkal szebb, mint a genfi emlékmű. És a Krisztus-ábrázolás ellenére nagyon református is” – osztja meg velünk véleményét Varga László nyugalmazott lelkész, országgyűlési képviselő. Ő először 1954 szep­temberében, a beiratkozáskor találkozott ezzel a szoborral a budapesti teológia folyosóján. Budai Gergely professzor vezette végig az elsőéveseket az épületben, és ő hívta fel a figyelmüket Horvay pályaművének bronzból kiöntött változatára. A lelkipásztor bevallása szerint azóta is gyakran megáll a lépcsőfordulóban, és megcsodálja az alkotást, amelyen Krisztus a reformátorok fölé magasodva az égre, az Atyára, mint a kegyelem forrására tekint, az idős, szakállas Kálvint pedig a Megváltó alakja alatt, az élet nehézségeitől magába és gondolataiba görnyedve, ökölbe szorított kézzel, mégis egy trónuson ülve ábrázolja, utóbbival kiemelve a reformáció történetében játszott jelentőségét.

„A ‘90-es évek közepén született meg bennem az álom, hogy milyen jó lenne ezt a szobrot – eredeti funkciójának megfelelően – köztéren felállítani” – emlékezik vissza Varga László, aki kecskeméti lelkipásztorként az Újkollégium előtti térre gondolt. Ez, mint mondja, több szempontból is megfelelne, hiszen korábban, az iskola államosítása idején már állt itt egy szobor, az épület sziluettje pedig ugyanazt a vonalat rajzolja ki, amit Horvay alkotásáé is. Varga László nemcsak lelkészként és református emberként, de parlamenti képviselőként is fontosnak tarja a szobor ügyét, és lapunknak elárulta, hogy a jövő évben már konkrét, hivatalos lépéseket tervez a megvalósulás érdekében.

Újraformált utak Európában?

Az Európa Tanács 1987-ben indított Kulturális utak című projektjének célkitűzése, hogy a turizmuson és turisztikai hálózatok létrehozásán keresztül elősegítse az európai polgárok számára, hogy jobban megismerjék egymás kultúráját, és erősítse az európai kulturális identitást. Így mutatja be az országhatárokat átívelő tematikus út többek között az európai cigányság történetét és helyzetét, Mozart életének az állomásait, vagy éppen a barokk stílus építészeti örökségét.

Laár Tibor vegyészmérnök, az Országos Bányászati és Kohászati Egyesület történészbizottságának a tagja egy tavalyi konferencián arról számolt be, hogyan sikerült a közép-európai és ezen belül a magyar bányászat és kohászat történetének emlékhelyeit az Európa Tanács programjának keretében a Vaskultúra európai útja elnevezésű kezdeményezéshez csatlakoztatni. Mivel az előadó egyben a Kolozsvári Református Öregdiákok Egyesületének elnöke is, örömmel fogadta Millisits Máté művészettörténész, lapunk rovatvezetője ötletét, amely szerint a Kárpát-medence reformációjának emlékhelyeit is érdemes lenne integrálni a reformáció történetét bemutató nyugat-európai úthálózatba. Mivel az utak kialakítását és gondozását egy-egy civil szervezetnek kell vállalnia, az öregdiákok befogadták a kezdeményezést.

Amint Laár Tibortól megtudtuk, egyelőre a program előkészítése, a dokumentációhoz szükséges információk összegyűjtése folyik. Ha az anyag összeállt, a következő lépés a kulturális út állomásainak megjelölése, a magyar és idegen nyelvű emléktáblák elhelyezése lesz. E feltételek teljesülése esetén a szervezők bízhatnak kezdeményezésük pozitív elbírálásában és abban, hogy munkájuknak köszönhetően a magyar reformáció értékei nemcsak előttünk, hanem Európa más népei előtt is ismertek lesznek.

Kiss Sándor