Püspök Úr! Hogyan látta az elmúlt esztendőt?

Talán másképp, mint általában az átlag ember, méghozzá azért, mert a keresztyén ember nemcsak az előtte álló tényeket értékeli, meg a látható, vagy nem látható kilátásokat mérlegeli, hanem az egészet Isten kezéből fogadja el. Amikor az értékelés azzal kezdődik, hogy köszönöm Istenem és hála hogy ennyit elértünk, akkor az ember az eredményeket látja, nem a kudarcokat és a hiányokat. Ha előre néz, megint azt mondja: Uram, eddig megsegítettél, Te hordoztál. Te hordozz tovább! Akkor úgy nézi meg a következő lépés lehetőségét hogy az azt követő lépést az Úristen készíti el.
Ezekből a prédikációba is beillő mondatokból az következik, hogy nagyon sok minden van, ami az elmúlt év nyomorúsága, lélektipró hazugsága, és sok minden más ellenére óriási eredmény, ami erőt ad közösségeinknek.
Az elmúlt év volt a ciklus első esztendeje. Ez azért érdekes, mert furcsa módon Kálvintól kezdve nálunk a főpásztorokat nem valaki kijelöli, hanem egy közösség választja. 2008 végén megtartottuk a választást, 2009. január 1-től pedig megkezdődött a hatéves ciklus. Ez azt jelentette, hogy 4000 presbiter 300 presbitériumban a szavazatával értékelte az elmúlt 6 év munkáját, és mandátumot adott, bizalmat szavazott a tisztségviselőknek. Önmagában az, hogy január 1-én személyi állományában, koncepciójában ugyanaz a csapat indult el, nagyon pozitív és lélekemelő volt.
Ahogy ez a munka elkezdődött, hogy megalakult a kerület közgyűlése, felálltak a bizottságok és ezek a bizottságok megfogalmazták a 6 évre szóló koncepciójukat, azzal mind a reménységet tükrözte. Nemcsak a 2010-es, 2011-es, 2012-es lehetőségekre utalt, hanem arra a küldetésre is, amelyet Isten ránk bízott, és ahová szeretnénk a 6 év alatt eljutni. Mertünk Istenben bízó álmokat szőni és úgy indítani az egyházkerületi életet, hogy már most, az első éven kézzelfogható eredményeink legyenek. Szeretnénk az elkövetkező 6 évben még többet tenni az elesett emberekért és abban az élethelyzetben lévőkért, akiket úgy nevezhetnénk: ifjúság. Nem annyira a gyermekekre gondolok, inkább a 14- 25 éves korosztályt akarjuk segíteni az élet dolgaiban eligazodni. Ennek érdekében tavaly létrehoztunk új státuszokat - gondolok itt például a kórházlelkészségre - vagy szerződést kötöttünk más kórházzal és segítségünket ajánlottuk fel arra, hogy a betegséget a lélek felől gyógyítsuk. Így állítottunk és állítunk majd be ifjúsági munkatársainkat erre a hivatásra. Jobban meg akarjuk erősíteni az egyetemi lelkészséget is. Más eszközökkel akarunk segíteni, hogy eredményesebben működjön.
Egyházkerületünk életében sok minden történt tavaly. Néhány templom megújult, orgonát adtunk át, ám maga a közösség élete is hordoz magában számos eredményt. A lelkészi közösség erősödött.
Létrehoztuk a Lelkészi Közösségvállalási Alapot, ami arra hivatott, hogy erősítse a közösséget, csökkentse a bérfeszültséget a különböző javadalmú lelkészek között. Ezt 6 év tapasztalata után most új alapokra helyeztük. Alakuló közgyűlést tartottunk, elnököt választottunk - ez utóbbit, megtisztelően személyemben. Így most több száz lelkésszel együtt mozdulunk, ami - ha arra gondolok, hogy más felekezeteknél van, ahol
paphiánnyal küzdenek, nehezen találnak munkatársakat - hála Istennek megerősítő és megnyugtató eredmény.  Ha megürül egy szolgálati hely, legyen az gyülekezeti, vagy közösségi, akkor ott a közösség azt mondja: a minőséget választja. Nem csak azért kerül valaki oda ahova kerül, mert lelkészi oklevele van, hanem azért mert az a közösség akarja őt.
Ha kitekintek az egyházkerületből, azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy az elmúlt évnek történelmi léptékű eredménye volt az, hogy május 22-én megalakult a Magyar Református Egyház a debreceni zsinaton. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy egyházunk Trianon előtt egy egységes szervezetben élt. Ezeket Trianon a maga határaival rögtön „szétdobta" a környező országokba.
Nem valami újat találtunk ki évekkel ezelőtt, amikor elkezdtük az egységesülés gondolatát, hanem abba a nyomvonalba próbáltunk állni, amit Trianon után a '20-as évek elején Ravasz Lászlóék és az akkori püspökök Balatonkenesén összeülve megfogalmaztak. Mégpedig azt, hogy az addig egységes Magyar Református Egyház, ha elszigetelten több országban él, akkor nagyon könnyen lehet, hogy az az egység, amit az énekeink, az istentiszteleti rendünk, a lelkészképzésünk, tehát a mindennapi életünk jelent, szétcsúszhat. Ha más énekek kerülnek be az énekeskönyvbe Ukrajnában, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában és Magyarországon, akkor hogy fogunk közös istentiszteleteket tartani? Hasonlóképp van az istentiszteleti rend, vagy egy lelkészi oklevél is ...hol hatályos, hol nem hatályos? Ez a gondolkodás mindezidáig tartott és kereste a maga útját. Végül a Generális Konvent nevű szervezet - amit 64 egyházmegye alkot a Kárpát-medencében elöljáróival együtt, illetve 9 egyházkerület a maga elöljáróival - lett az, ahol a közösségek által választott mindenkori tisztségviselők döntenek közös dolgainkról. Egymást nem bíráljuk fölül, tehát az egyházkerületek autonómiája nem sérült, hiszen az Alkotmányozó zsinat is úgy gyűlt össze Debrecenben, 2009. május 22-én, hogy előtte minden magyar református egyháztest a maga törvényhozó testületébe előzetesen ratifikálta azt az alkotmányt amit ma már úgy hívunk, hogy a Magyar Református Egyház Alkotmánya. Ennek további következményeiként néhány saját hazai törvényünkhöz is hozzá kellett nyúlnunk. Így például már nem kell magyar állampolgárság ahhoz, hogy egy lelkészt egy egyházmegye befogadjon, egy gyülekezet meghívjon. Ez egy gesztus, és azt mutatja, hogy a Magyar Református Egyház él.
A másik ami nem Kárpát-medencei, hanem hazai ügy, hogy úgy döntött a zsinat, hogy két alelnöke - úgy püspöki, mint főgondnoki részről - Tiszáninneni lett. Ez plusz kihívásokat és plusz feladatokat jelent.
Fontos eredményként könyvelem el, hogy az elmúlt év minden nehézsége ellenére az anyagi stabilitásunkat meg tudtuk őrizni.
Intézményeink működtek, elindultak, hitelhez nem kellett folyamodnunk, és nem kellett feladnunk semmit sem.
Iskoláinkban, óvodáinkban a gyereklétszámmal nincs nagy gondunk. Iskoláinkat szeretik a szülők, szívesen íratják be ide gyermekeiket. Intézményeinknek olyan irányítása és pedagógus közössége van, amely a hozzáadott értékekre orientált. Nem csak az oktatásra, hanem a nevelésre is nagy gondot fordítanak.

Az elmúlt évben az egyház és a kormány számos alkalommal folytatott párbeszédet, amelyek nem vezettek eredményre. Folytatják ezeket az egyeztetéseket?

Nem tehetünk mást. Ám szeretnék minden félreértést eloszlatni: az egyház és az állam szétválasztása megtörtént. Egyházunknak a kapcsolata az állammal az, hogy mi átvállaltuk az államtól bizonyos közfeladatok végzését éppúgy, mint a civil szférában egy alapítvány, vagy a nem civil szférában az önkormányzatok. Tehát ha mi azt mondjuk, hogy indítunk egy gimnáziumot, akkor azzal olyan közfeladatot látunk el, amit az államtól vettünk át. Teljesen logikus, hogyha az állami feladatot mi látjuk el, akkor annak a feladatnak a finanszírozására állami pénzből kell kapnunk és a vita mindig ebből ered.
A másik: ami az állam és az egyház szétválasztásánál megoldatlanul félbemaradt, az a Vatikáni szerződésből következik, vagyis a volt egyházi ingatlanok kártalanítása. Nagyon szereti a politika és a sajtó is, ha ezzel kapcsolatban vad hírek röppennek fel, pedig ez a kérdés is nagyon egyszerű. A rendszerváltoztatás után megjelent a kártalanítás és megjelentek a kárpótlási jegyek, vagyis az államosított javak bizonyos visszajuttatásának lehetőségei, melyekről az Alkotmánybíróság tárgyalt és ami olyan lett, amilyen. Az egyházak is megjelentek azok között a tulajdonosok között, akik egy demokratikus jogállamban joggal várták vissza a tulajdonaikat. Az ingatlanrendezés félbemaradt a „nem működő vagyonra", belterületi ingatlanokra vonatkozóan.
Már mindenki találkozhatott ezzel valamilyen formában. Példa: Valamikori iskoláikat államosított épületeiket, belterületei ingatlanjaikat visszakérhették az egyházak. Ebben a körben voltak olyan ingatlanok, amelyek tulajdonos váltás miatt kikerültek az állam kezéből.
Vitázunk az adó egy százalékának felajánlásán, de nemcsak mi, hanem az adóhivatal és az adatvédelmi biztos is. Mi csupán annyit kértünk, hogy megyénként, régiónként megtudhassuk, hogy hol és mennyien támogatják az egyházat. Eszünk ágában sem volt kérni név szerint, hogy ki ajánlotta fel nekünk adója egy százalékát. Az APEH azonban nem szolgáltatott adatot. Viszont az adatvédelmi biztos közölte, hogy az adatszolgáltatás ilyen formája nem ellentétes az adatvédelmi törvénnyel. Tehát még az APEH és az ombudsman között is van vita erről.
A másik: a miniszter azt mondja hétfőn, hogy fehér. Ugyanaz szerdán már fekete. Aztán az emberjogi bizottságban lévő szocialista képviselő azt mondja az államtitkárnak, hogy illendő lenne az egyháznak nem hazudni. Ilyenkor nem tudnunk mit tenni, mint felállunk és püspököstől, bíborostól hazajövünk, mert nincs kivel tárgyalni.
Éppen ezek miatt én nagyon bízom benne, hogy a magyar társdalom megtalálja útját és egy jövendőt hordozó értékrend mellett teszi le voksát. Ha ugyanis más lesz a kommunikáció egy egyház-államközi megbeszélésen, akkor más lesz a közbeszéd is. Mi tudjuk, hogy nem velünk kezdődött a világ és nem velünk ér véget.

Mi a helyzet a szegénységgel?

Gyülekezeteinkben, a Kálvinista alapelv szerint az egyház ott van ahol a diakónia is működik. Ezt szeretném tisztába tenni, mert a szocializmus évtizedei alatt, azt szuggerálták be az emberek tudatába, hogy a diakónia az, ahol intézmény van. Ki van írva a tábla és tudják, hogy ez egy református diakóniai intézmény. Kálvin elve szerint nem ez a diakónia. A diakóniai az, hogy valaki elmegy a templomba ott megérinti gondolatait, érzését , egész valóját az Isten beszéde és hazafelé menet eszébe jut, hogy a haragos ellensége beteg és azt mondja: most bemegyek hozzá, kibékülök vele és megkérdezem tőle: hogy vagy? És ha éppen látja, hogy nincs mit ennie, akkor hazamegy és visz neki egy tányér levest. Ez az egészséges diakónia.
Sajnos betegek is vannak, sajnos haragosok is vannak, de hál' Istennek az Isten igéje szól.
Tehát a szegénység kettős dolog. Én nem hiszek egy olyan jóléti társadalomban, ahol mindenkit „egyformára föl lehet hozni" és nem lesz köztünk szegény. Mindig lesz, akinek kevesebb lesz. Mindig lesz, aki rászorul a másikra. Szerintem ez nem véletlen, ez Isten szándéka éppen azért, hogy megmérje indulatainkat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a szegénység azért van, hogy mindenki - függetlenül attól, hogy mennyi van az asztalán - rájöjjön, hogy amit az én asztalomra az Úristen odatett, azt azért tette oda, hogy észrevegyem belőle azt, amit nem nekem szánt, hanem másnak, csak rám bízta, hogy odaadjam.
Én így érzem, értem és hiszem a szegénység eredetét. Ezért nem pénzkérdés.
Fontos a társadalmi felelősség. Ennek a felelősségnek része az egyház szerepe, hogy ezt a fajta látásmódot, hogyan tudja hirdetni, és a mindennapi életben megmutatni.  A lelkészi közösségvállalási alap, valami hasonlóról szól, ahol én önkéntesen azt vállalom, hogy a fizetésemből beteszek valamennyit egy alapba mondván, hogy nem akarom kiválasztani azt, ez kinek az asztaláról hiányzik, de a lelkészek sok-sok asztaláról, valakiéről biztos. Ezért egy közös asztalra teszem, és akik majd elosztják, megkeresik azokat az asztalokat, ahová tenni kell belőle.
Társadalmi felelősségünk, közös felelősségünk a választás. Egy társadalomban, annak berendezkedésétől függően 2, 4 vagy 6 évente választunk vezetőket, mint a társadalom életéért felelősséget érző személyek. El kellene jutnunk odáig, hogy ezt felelőséggel tegyük, tekintettel akár a szegénységre is.
Ragozhatom tovább a szegénység kérdését. Mély szegénységgel sajnos volt alkalmam találkozni. Jézus mondja, hogy szegények mindig lesznek közöttetek, és az írás azt mondja, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. A kettő között az egészséges utat nekünk kell kiépítünk, mert a kettő együtt él és együtt hoz eredményt.
A szegénység sajnos nem csak magyar jelenség, világjelenség, hiszen minden mindennel összefügg. Politikai kérdés.
Magyarországon módosítottak egy olyan rendeletet, ami a nagyvállalatokat arra kötelezi, hogy ha jótékony célra nagy mennyiségű élelmiszert adnak, aminek a szavatossága hamarosan lejár - így kereskedelmi forgalomban már nem eladható, de még fogyasztható - csak úgy lehet jótékonysági célra adományozni, ha kifizetik utána az áfát. Eddig a nagyvállalatok odaadták ezeket a termékeket a Magyar Vöröskeresztnek, a Máltai Szeretetszolgálatnak vagy a Református Szeretetszolgálatnak. Innentől kezdve egyszerűbb megsemmisíteni, mert olcsóbb, mint az áfáját kifizetni. Ekkor kérdezem én, hogy szegénység kapcsán miről beszélünk?
Tehát valahol tudatilag kell rendet tenni. A mindennapi segítségnyújtás mellett a református segélyszervezet kifejlődött. Minden májusban, pont az egységesüléshez kapcsolódóan tartjuk a Szeretethíd rendezvényünket, ami több ezer önkéntest mozdít meg. Ezt a tudatformálást tartom egyházunk nagy felelősségének.

2010 elején vagyunk. Nem akarom arra kérni, hogy vegye elő a határidőnaplóját és nézzük meg, milyen programok vannak benne, szerintem egészen december 31-éig be van már írva, de a gondolatait mindenképpen szeretnénk hallani azzal kapcsolatban, hogyan is kellene az esztendő elé néznünk?

A határidőnaplóban az országos események, amiket összeállítottunk, valóban benne vannak, tehát tudom, hogy 2010. december 8-án zsinati tanács lesz. És addig még sok minden más. Annyira az év elején vagyunk, hogy a pénztárosunkkal, a költségvetés összeállítását még el sem kezdtük.
Abban azonban biztos vagyok, hogy ez az esztendő nem a költségvetésen fog múlni, hanem a gondolkodásunkon, az egymáshoz és a dolgokhoz való hozzáállásunkhoz. Egy újévi fogadáson barátainknak Kárpátalján, Munkácson prédikáltam. Bennem az érlelődött meg, amit odatettem az íróasztalomra hét évvel ezelőtt. Testvéreim levelét, hogy az alapszituáció amiben élünk, változtathatatlanul ugyanaz marad, hogy a mi utunk az Isten útjához igazítandó, ami tökéletes. Nem kell hozzátenni, nem lehet elvenni belőle. Tudjuk a mintát. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, ahhoz segítségünk is van, mert az Isten beszéde tiszta. Úgy áll a Bibliában a kifejezés, hogy az aranytisztítás szakszava van ott. Ez egy letisztult dolog, amire lehet építeni, és hogy mindebben nem maradunk egyedül, abban ott van az, hogy maga a történelem Ura mondja: mint egy pajzs előttünk, fölöttünk Ő ott van mindazok számára, akik hozzá menekülnek. És ez fontos.
Tehát nem a költségvetésünk fog dönteni. Persze nagyon fontos és végig kell gondolni, mert szeretnénk hitel nélkül megúszni az esztendőt. A gazdálkodásért én vagyok a felelős. Hét évet működési hitel nélkül megúsztunk.
Biztos, hogy fontos, hogyan fog dönteni idén az ország, merre tovább, és kikkel. Biztos, hogy fontos, hogy hogyan fognak dönteni, azok akik az ország vezetésére pályáznak, hogy milyen személyeket találnak és állítanak elénk, tehát mi lesz a kínálat, kiket választhatunk.
Biztos, hogy fontos, hogy közösségeink mindezt, amikor megvan az eredmény, hogy dolgozzák föl. Hogy a reménységük kezd ébredni, vagy a most is meglévő reménytelenségük mélyül.
Szerintem, amin minden eldől, hogy én egyénként, egy közösség vezetőjeként, hogyan értékelem azt a helyzetet, amiben vagyok. A helyzet adott. Az Isten útja tökéletes, beszéde igaz, és pajzsa mindenkinek. Vagy ez az alaphelyzet és minden más erre rakódik és ebben zajlik, vagy pedig azon a tévúton járok, hogy majd a költségvetés, a választás, meg az év folyamatai fogják kialakítani az álláspontot.
Ezt az évet a helyes helyzetelemzés évének és a menedéktalálás évének tartom. Lesznek még más jelzői is, mert a Református Egyháznak ez a Misszió Éve lesz. Feladatok várnak ránk Afrikában. Nemsokára kihirdetjük, hogy akarunk építeni Malawi-ban egy templomot a testvéregyházunk kerületének. Van egy lelkipásztor Sárospatakon, aki reményeink szerint egy-, másfél év alatt teológiai tanár lesz Malawiban.
De ez csak az évnek megint egy kis része. A helyzet az, hogy jól értékelem-e azt, hogy mi most a szituáció és ebből az értékelésből megtalálom-e azt, ami biztos menedék.