Nemrég Szerbiában választások voltak, és nacionalista győzelem született. Hogy látják, mi várható a vajdasági magyarság és reformátusság számára ebben az új helyzetben?

Nehéz megjósolni, hogy mi lesz. A választási eredmény, ha reálisan szemléljük azokat a körülményeket, amelyek között mi Szerbiában élünk, igazából nem is olyan meglepő. Azért nyerhettek a nacionalisták, mert – mind a szerbek, mind a magyarok közül – sokan tartózkodtak a szavazástól. Az emberek Szerbiában is kiábrándultak a politikából. Sok jóra nem számítunk, de egy pozitívum azért várható: az állam hozzá fog járulni a lelkészi nyugdíjbiztosítás fizetéséhez. Ez most még a gyülekezeteket terheli, és vannak közösségek, amelyek nem is tudják előteremteni a lelkipásztoruk után fizetendő összeget. Én szórványlelkészként szolgálok, és ha nem lennének a gyülekezeteimnek földjeik, az apró közösségek aligha tudnák kifizetni a biztosításomat.

Apropó földek: hogy áll a vagyon-visszaszármaztatás ügye? 

Sajnos nagyon vontatottan halad ez a folyamat, vannak gyülekezetek, ahol teljesen meg is torpant, különösen olyan helyeken, ahol szerb önkormányzat van. Sokszor azzal szembesülünk, hogy a hatóságok időhúzásra játszanak, és ahol lehet, hátráltatják az előrehaladást. A nacionalista előretörés nyilván a kárpótlás folyamatára sem lesz jó hatással.

A Szerbiai Református Keresztyén Egyház ősszel zsinatra és püspökválasztásra készül. Miért van szükség az utóbbira?

Életkoránál fogva, mivel betölti a hetvenötödik életévét, lejár Csete Szemesi István püspök úr mandátuma. Mivel csonkamandátumról van szó, ezért nem lesz általános tisztújítás, a ciklus hátralevő idejére, négy esztendőre csak püspököt választunk most.

Csete Szemesi István 2010 őszén egy peres ügyre, ahogy ő mondta egy interjúban, „vis maior helyzetre" hivatkozva kérte a mandátuma meghosszabbítását. Ehhez akkor az egyházalkotmány módosítására, a püspöki nyugdíjkorhatár megemelésére is szükség volt. A peres ügy végére pont került már ezek szerint?

Egyelőre nem került pont a végére, de bízunk benne, hogy mielőbb lezárul a püspök úr által említett jogvita. Azért volt indokolt, hogy ő foglalkozzon minél tovább ezzel az üggyel, mert a kezdetek óta ő intézte ezt, így ő van leginkább tisztában az ügy részleteivel.

Ezek szerint még az is elképzelhető, hogy újabb nyugdíjkorhatár-emelésre számíthatunk?

Ezt kizártnak tartom, még a pravoszláv és katolikus egyház gyakorlatában is ez a legfelsőbb korhatár. Ha arra vonatkozik a kérdés, kijelenthetem: egy új püspök fogja levezényelni egyházunk részéről a per hátralévő szakaszát.

Eljutott a szerkesztőségünkbe egy dokumentum, amely szerint Csete Szemesi István 2009. január 1-jétől állami nyugdíjat kap. Többen azt nehezményezik, hogy ennek ellenére lelkipásztorként és püspökként is hivatalban maradt.

Külön kell választani az állami és az egyházi nyugdíj kérdését. Ha valaki Szerbiában eléri az állami nyugdíjkorhatárt, nyugdíjra jogosult, függetlenül attól, hogy az egyházi szolgálatát megtartja-e vagy sem.

Ez érthető. Ugyanakkor az egyházi, hetvenéves nyugdíjkorhatárt már két évvel korábban, 2007-ben elérte a püspök úr.

A Zsinati Tanács az akkori alkotmány értelmében a hetvenéves nyugdíjkorhatár fölött hetvenöt éves korig évente meghosszabbíthatta a püspök mandátumát.

Csakhogy 2009-ben a Zsinati Tanács mandátuma is lejárt, ennek ellenére a testület és a püspök úr is hivatalban maradt, a zsinatot pedig csak 2010 őszén hívták össze.

Ez igaz. Azóta is sokan sokszor felemlegetik ezt nekünk. Valóban meg kellett volna tartani 2009-ben a zsinatot és a tisztújítást, bár úgy gondolom, a lényegen aligha változtatott volna. Szerencsére ezek a kérdések azóta a helyükre kerültek, helyreállt a jogfolytonosság, és odafigyelünk arra, hogy többé ne alakuljon ki ilyen vitatható helyzet.

Mindössze tizenkét lelkipásztor szolgál az egyházukban, közülük vannak, akik nem felelnek meg a 2010-es alkotmánymódosításkor megváltoztatott feltételeknek, mást tavasszal az egyházi bíróság tiltott el hat évre a választhatóságtól. Nem túl tág a lehetséges püspökjelöltek köre. Ön vállalná a megbízatást?

Véleményem szerint nem olyan szűk a kör, rajtam kívül négyen-öten is számításba jöhetnek még erre a szolgálatra. Ha most kellene választ adnom a feltett kérdésre, valószínűleg nemet mondanék. Csupán két éve vagyok esperes, úgy érzem, talán több gyakorlatra lenne szükségem egy ilyen nagy feladat ellátáshoz.

Mi a legnagyobb kihívás az egyházukban, amivel az új püspöknek szembe kell majd néznie?

Mindenhol nagy gond a rossz egyházfegyelem, kis közösség lévén nálunk talán még szembetűnőbbek ezek a problémák. A szolgálatunkon is javítanunk kell, mert úgy érzem, nem mindenki végzi elég lelkiismeretesen a munkáját. Persze nyilván hozzájárulhat ehhez az is, hogy nagyon kevesen vagyunk, és az emberi erő is véges. Anyagi forrásokra is szükségünk van, mert a közösségeink teherbírása erősen korlátozott, a szerb államra pedig nem számíthatunk. Segítségre szorulunk, ezért erősíteni kell a kapcsolatainak a Kárpát-medencében és Európában egyaránt.

Az is hozzátartozhat a konfliktusos, sokszor testvérietlen helyzet rendezéséhez, hogy levonják az egyházvezetés által az elmúlt években elkövetett hibák tanulságait?

Feltétlenül szükség lesz erre is. Ha ez nem történik meg, nem lesz előrelépés. Jó lenne őszintén megbeszélni a vitás kérdéseket, és közös válaszokat megfogalmazni a problémáinkra.

Kiss Sándor, fotó: Sereg Krisztián

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2012. július 15-i számában