Kuru Krisztián és családja most egy 1908-ban épült, régi házban lakik albérletben, családi házukkal szemben, amely elektromos hiba miatt ez év július 14-én kigyulladt és leégett. Csak a ház négy oldalfala maradt meg. A fiatalasszonyt, Ivettet mosogatás közben találjuk kísérőmmel, Mező Arnold református lelkésszel. Gyorsan megtörli a kezét, és már megyünk is át a lakásukba. Közben boldogan sorolja, hogy ilyen összefogás még nem volt a faluban, mint most. Dicsekszik, és közben csillog meleg barna szeme. Örömmel mutatja, hogy már tető van a ház felett.
Érkezésemre a szemben lakó szomszéd is kijön és újságolja, ő is segített a fiával együtt, és már nagyon várja, hogy beköltözzenek, mert hiányoznak a szomszédok, hiányzik a kisgyerekek csivitelő hangja. Közben megérkezik a férj kollégája, Bene-Doszpoly Katalin is. Együtt dolgoznak az önkormányzatban. Ők is szerveztek gyűjtést, hogy boldoguljanak a fiatalok, és minél hamarabb saját házukban hajthassák álomra fejüket, amire annyira vágynak már. Krisztián mint falugondnok eddigi munkája során mindig segítette az idős embereket, akik a bajban most őt segítik. Az egyutcás faluban gyorsan terjed a hír. Így a pár házzal odébb lakó anyós, Kuru Hajnalka is hamarosan megérkezik az ölében tartva kétéves unokáját, Virágot. Hálálkodva mondja: „Nem is tudjuk, hogy hogyan fogjuk viszonozni ezt a sok jóságot, amit értünk tesznek. Még a szomszéd falubeliek is támogatnak ruhával, ennivalóval, pénzzel.”

Minden elégett, de a Biblia és az énekeskönyv nem!

A férjnek az udvar hátsó részében volt egy kis műhelye, ahol meg tudott mindent csinálni, ami egy falusi otthonhoz szükséges, de másoknak is dolgozott. Ott történt a baj a villanykapcsolónál – mondja a volt műhelyre mutatva a feleség. A tűz keletkezésekor mindenki otthon volt. Bementek ebédelni, majd délután 4 óra körül a férje visszament a műhelybe, aztán már csak a kiabálását hallották, hogy tűz van! Hozzátok a vizet! „A gyerekeket gyorsan kivittem az útra, majd jött a szomszédasszony, aki magával vitte őket” – éli át újra a történteket a fiatalasszony, miközben könny csordul ki a szeméből. „Oltották a tüzet, homokkal, vízzel, de már nem tudtak segíteni. Amire megérkeztek a tűzoltók, leégett a ház. Mindenünk odaveszett. De volt egy jel!” – emlékezik vissza Ivett. „Az egyik szekrény tele volt papírokkal meg poharakkal. Ott volt a Biblia és az énekeskönyv is. Alatta is, felette is papír volt, amelyek elégtek, de a Biblia és az énekeskönyv nem.” Férje – hallva, hogy miről beszélünk – a fűrészelést abba hagyva odajön hozzánk, és a következőket mondja: „Amikor kész lesz a házunk, időt szakítunk rá, és legalább vasárnaponként elmegyünk a templomba.”

Ahol szükség van, ott segítség legyen!

Mező Arnold református lelkész minden nap elmegy a ház előtt, és ahányszor benéz az udvarra, mindig lát valakit dolgozni: hol a betont keverik, hol a tetőt rakják. Arra a kérdésre, hogy ha a család nem szerepel a választói névjegyzékükben, akkor miért karolta fel őket az egyház, így válaszol a lelkész: „A fiatal pár szerepel a nyilvántartásban, de nem egyháztagok. Ám nem is ez a lényeg ilyen helyzetben, hanem az, hogy ahol szükség van, ott segítség legyen. kétszáznyolcvanan laknak a településen, a korábbi népszámlálás adatai szerint mindenki református. Ami ma megtörtént itt, megtörténhet máshol is. Nagyon fontos, hogy az emberek ilyen kis közösségben át tudják érezni egymás terheit is.”

Adomány Hollandiából is

Evangelizációs estéket tartottak egy olyan kis faluban, ahol öt évvel ezelőtt még előfordult, hogy beharangoztak a templomba, Mező Arnold pedig nem tudott istentiszteletet tartani, mert nem volt kinek prédikálnia. „A szinpetri gyülekezetben harminc évig nem volt helyben lakó lelkész” – osztja meg velünk a templomból való elmaradás okát Mező Arnold. Amikor 2006-ban feleségével együtt áttelepültek Kárpátaljáról Magyarországra, vállalták a gyülekezetépítést a három kis községben: Szinpetriben, Jósvafőn és Tornakápolnán. Eleinte kevesen voltak, de később a templombajárók száma egyre bővült. Most már fiatalok is ülnek a késő barokk stílusú, 1793-ban épült szinpetri templomban.

Azon a júliusi napon ő is látta, hogy lángol a tető, hallotta, hogy szirénáznak a tűzoltók, de tehetetlenek voltak a többi falusi emberrel együtt, mert a tűz ereje erősebbnek bizonyult. Nem tudták megmenteni a házat.

A lelkész azt vallja, ha megtörtént a baj, azon már kár siránkozni, inkább próbáljuk megtenni a lehető legtöbbet. A település minden lakója az ügy mellé állt, hogy felépüljön a család új otthona. Ennek reményében hirdették meg az evangelizációs hetet, a koncertsorozatot. „Most már elmondhatjuk, hogy sikeres volt, hiszen ilyen csöppnyi faluban, mint Szinpetri, több mint 300 ezer forint adomány gyűlt össze. Most ennyivel tudunk hozzájárulni a kétgyermekes fiatal házaspár ingatlanjának újjáépítéséhez. Edelényből, sőt Hollandiából is érkeztek felajánlások, de ezzel nem fejeztük be a támogatást, továbbra is várjuk az adományokat a Sajó-völgye Takarékszövetkezet 55400352-10000173 számlaszámra.”

Az elköszönés előtt az újrakezdésről kérdeztem Kuru Krisztiánt, aki elmondta, a sok segítség ellenére nagyon nehéz az újjáépítés, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is. „Az a baj, hogy éjszakánként újra látom magam előtt a nagy lángokat, ahogy tönkre teszi mindazt, amiért gyerekkorom óta küzdöttem.”

Karcsai Nagy Éva