Hogyan vonzzuk be a fiatalokat a gyülekezet közösségébe? Mit kezdjünk a konfirmáció után ránk bízott ifjakkal? – többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ a 15 és 18 év közötti korosztállyal foglalkozó szakemberek augusztus 21 és 24. között Balatonszárszón. A Konfi+ konferencia fő témája idén az identitás volt, az előadásokon és az interaktív csoportos foglalkozásokon szó esett többek között a kamaszok személyiségfejlődéséről, identitásának személyes meghódításáról, és arról is, hogy ebben a folyamatban hogyan segíthetik őket a felnőttek. Mintegy százötven lelkész, ifjúsági vezető, vallástanár és hittanoktató vett részt az MRE Ifjúsági Irodája szervezte gyakorlatorientált továbbképzésen, amely azt is célul tűzte ki, hogy a határainkon inneni és túli szakemberek kapcsolati hálót alakíthassanak ki.

Negyvenéves kamaszok

– Bár a szüleim elváltak, büszke vagyok édesapámra azért, ahogy nevelt. Akaratos gyerek voltam, de ő is, nagymamám is és a tanáraim is elérték, hogy végül egyetemet végzett ember legyen belőlem. A serdülőkor egyébként nem biztos, hogy lezárul 18 évesen, hiszen van, aki negyvenéves korban sem érett még. Az előadásokat nyomon követve azt hiszem, ennek a folyamatnak a közepén tartok – árulta el érdeklődésünkre Kenesei Ferenc. A fiatal mérnök arról is beszélt, hogy nem kötődik az egyházhoz, ám a konferencia szellemisége jó benyomást tett rá.

– Végig azt tapasztaltam, hogy elfogadnak itt, és nem rónak meg amiatt, hogy nem vagyok egyháztag. Az előadások pedig mindenki számára érthetőek, bárki beülne ide, sokat okulhatna belőlük.

Igényes, hiteles, őszinte

A gyülekezetek bevonása nélkül nem hatékony az ifjúsági munka – vélekedik ifj. Csomós József, a Tiszáninneni Református Egyházkerület ifjúsági referense.

– Sokszor csak ejnye-bejnyézünk, hogy már megint nem jött az a kutya kamasz a gyülekezetbe, és nem látjuk a másik oldalt: miért jöjjön, talál itt bármit, ami számára megfogható? Magyarországon vannak olyan református gyülekezetek is, ahol szárnyal az ifjúsági munka, ahová van miért mennie a fiataloknak, mert igényesek, hitelesek, őszinték, és úgy szól az Isten igéje, hogy az meg is találja őket.

A jól működő ifik titka nem az, hogy felülmúlhatatlan a zene, amit játszanak, vagy sokat költenek kávéra meg sütire, hanem az, hogy hitelesek. Nem nagy szövegek, hanem életek változtatnak meg életeket. Ne feledkezzünk meg a gyakorlatról! Egy közösségben, amelyik a szeretetet prédikálja, nézzük meg, hogy szeretik-e egymást az odajárók! Mi, lelkészek vajon összetartunk-e, imádkozunk-e együtt, vagy azzal vagyunk elfoglalva, hogy bepereljük egymást? A bélyeggyűjtő klub meg a gyülekezet között néha alig felismerhető a különbség. De az Isten nem arra hívott el, hogy vallásoskodjunk meg alkalmakat tartsunk, hanem arra, hogy embereket Krisztushoz vezessünk el.

Miért vonzó?

A Hídverés című műhely vezetője elmondta, a konferencia résztvevői számára egy tréninggyakorlattal modellezték, mit jelent megőrizni és átadhatóvá tenni a maradandó értékeket.

– A jelen lévőknek egy tojást kellett becsomagolniuk úgy, hogy ne törjön el. Persze, az nem látszott, hogy mi van a csomagban. Sokszor egy kívülálló is csak egy újságot vagy egy hideg templomot lát a gyülekezetből, és nem tudja, hogy középen valami nagyon értékes van. Ezt a valamit kellene nekünk minőségi módon továbbadni az embereknek.

A gyülekezetet nem kell vonzóvá tenni a lelkipásztor szerint, mert a hitben járó, élő közösség eleve vonzó.

– A jó gyülekezet olyan, mint egy szép nő, igényes, ápolt, és ha van valami a fejében, akkor nemcsak utána fordulnak az emberek, hanem meg is akarják ismerni. Egy olyan közösségben, ahol az Isten igéje van a középpontban, ott árad a Krisztus jó illata, és nem nagyon kell reklámozni, mert működik, ezért az emberek keresik.

Nem maradhatnak segítő nélkül

– Mikor elkezdtem együtt dolgozni egy nehezebben kezelhető konfirmandus csapattal, úgy éreztem, jó lenne érteni őket és mindazt, ami bennük zajlik, annál is inkább, mert én más világban voltam serdülő – számolt be tapasztalatairól Imre Zita. Nem kérdés, hogy feladata-e a lelkésznek foglalkozni a fiatalokkal, véli a dunaszentbenedeki lelkipásztor.

– Egy lelkész nem nyugodhat meg abban, hogy mivel az nem az ő ajándéka, nem is tesz az ifjúságért. Ha másként nem megy, keresni kell olyan embereket, akiknek ez az ajándékuk, mert a fiatalok nem maradhatnak segítők nélkül. A velük való bánásmód képessége egyébként fejleszthető, többek között egy ilyen konferencia is segít ebben.

El kell őket engedni

Vannak konfirmandus csoportok, amelyek teljes lélekszámmal bekapcsolódnak a gyülekezeti életbe és szolgálatba a fogadalomtételük után, mások pedig szinte teljes lélekszámmal eltűnnek. A kis református közösség lelkipásztora tanúja volt az előbbinek, utóbbira pedig fel van készülve.

– El tudom képzelni, hogy el fog tűnni néhány fiatal a konfirmáció után a gyülekezetünkből. Nehéz ezt elfogadni, a lelkész egyébként is először magában keresi a hibát. Nyomja a vállunkat a felelősség, és veszteségként éljük meg, mert mindegyik gyermekben látjuk, hogy milyen jó lenne, ha a gyülekezethez tartozna. Nehéz őket elengedni, de azt remélve tesszük, hogy nem végleges a búcsú, hátha valamikor az életük során elindulnak visszafelé. Ezek a fiatalok meg fognak házasodni, megkereszteltetik a gyermeküket, betegek lesznek, el kell temetniük a hozzátartozóikat, tehát számtalan ponton fogunk találkozni, a lehetőségekkel pedig élni kell. Vannak olyan pillanatok az életben, mikor az ember nagyon érzi, hogy rászorult, és ekkor nyitott arra, hogy meghallja a segítő szándékú hangot – sokkal inkább, mint tizennégy évesen.

„Királyi én" születik

Ahogy nem lehet anélkül megtanulni biciklizni, hogy járni tudnánk, úgy a személyiségfejlődésben sem lehet kihagyni lépéseket – hívta fel a figyelmet Uzsalyné Pécsi Rita előadásában.

A neveléskutató ismertette azt a folyamatot, amely a zavartság állapotától az „én", a „te", a „mi", az értékek és Isten felfedezésén át mindezek meghódításáig végbemegy minden emberben. Az ún. „királyi én" megszületésének folyamata jellemzően a 15–18 éves korosztály számára a legnehezebben elviselhető, hiszen ez a legválságosabb időszak. A szakember szerint éppen ezért meg kell hagyni a fiataloknak az intimitáshoz való jogot és nem szabad elvárni, hogy többek között az Isten-kapcsolatban ugyanazt a mintát kövessék, amit a szüleik.

– Isten nyitott tenyérrel szeret minket, kellő szabadsággal, mégis biztosan tartva. Szeressük mi is így kamasz gyermekeinket, hiszen az a feladatunk, hogy kísérjük őket a saját útjukon! – fogalmazott a neveléskutató.

Várni rájuk

A szakember szólt arról is, hogy a kamaszok számára az egyik legfájdalmasabb tapasztalat, amikor úgy érzik, a tanáraik csak az anyag leadásával törődnek, tanítványaikkal nem.

– Az anyag lehet éppen az ige is egy vallástanár számára! A fiataloknak viszont éreznie kell, hogy az órán vártak rájuk, kíváncsiak rájuk, és a pedagógus találkozni szeretne velük. Még ha nem is ismerik el, ebben az időszakban olyan gyengéd szeretetre vágynak, mint utoljára kisgyermekkorukban.

Kicsit több kritikát!

Baljós jel, ha egy kamasz túlzottan elfogadó, ezért ilyenkor a felnőtteknek abban is segíteniük kell őket, hogy megkérdőjelezzék a világ dolgait.

– Az instant tudás, ízlés, vélemény, hit tömegembereket hoz létre, nem egyéniségeket. Nem válhat felnőtté az az ember, aki a szülei védőszárnyai alól nem tud kilépni. Önállóságra neveléssel és bizalommal lehet megerősíteni a fiatalt! Az ilyen szülői hozzáállás egyébként már hároméveseknél is csökkenti a dacot – tette hozzá a neveléskutató.

A szakember egy történettel illusztrálta, meddig tart a serdülés időszaka. Az ezüstműves, aki az ezüstöt tisztítja, pontosan addig tartja a fémet a lángok felett, míg meg nem pillantja benne a saját arcát. A serdülőkor akkor ér véget, amikor az istenarc láthatóvá válik egy emberben.

Jakus Ágnes

A teljes összeállítást Parókia Portálon találjátok