Nehéz téged beskatulyázni: írtál szabad szájú, pajzán szonettet, halotti beszédet és könyörgést az elvetetett csecsemőkért, lesajnálóan nyilatkoztál Wass Albertről, ugyanakkor azt mondod, hogy a lelked mélyén „irredenta" vagy: örülnél, ha a gyönyörű erdélyi tájak Magyarországhoz tartozhatnának még. Ez a fajta keveredés szokatlan ebben a fekete-fehér közélettel bíró országban.

Nagyon örülök, ha nehéz beskatulyázni, bár sokszor próbáltak. Értem én a skatulyázókat: az ember biztonságban akarja magát érezni. De közben, amit én csinálok – íróként és tanárként – pont arról szól, hogy önállóan formáljak véleményt, és másokat is erre buzdítsak. Ma Magyarországon, ha kimondasz egy mondatot, akkor azonnal skatulyába raknak, és a kilógó részeidet megpróbálják levágni. Ha meg azt érzik, hogy nem vagy beskatulyázható, akkor az lesz a baj. Wass Albertet egyszerűen nem tartom jó szerzőnek, amikor viszont a Szépírók Társasága aláírást gyűjtött a médiatörvény ellen, akkor azért nem írtam alá, mert nem ismertem a törvényt. Volt, aki azzal vádolt, hogy Leni Riefenstahl-szindrómában szenvedek, hogy mint a sokáig Hitler-szimpatizáns német filmrendező, nem látom, micsoda nácizmus készül itt. De hát én azért vagyok író, hogy önálló véleményt alkossak, és azért nem fogok valamit aláírni, mert a kutyám kölykei aláírták.

Mit érzel erősebbnek, a beskatulyázási próbálkozásokat vagy a zavart?

Most már inkább azt, hogy az áll velem szóba, aki nem akar beskatulyázni. Az első, Irgalmasvérnő című 2006-os verseskötetem után úgy könyveltek el, mint szabad szájút, mint feministát, aztán csodálkoztak, amikor ez nem folytatódott. Abban a kötetben sok kérdést feltettem magamnak, némelyikre válaszoltam is. Én is éreztem, hogy könnyebbség lenne beleállni ebbe a szerepbe és kényelmesen hátradőlni, hogy jó, akkor én leszek az, aki élete végéig csúnya szavakat fog beleírni a verseibe, de már nem érdekelt a dolog. A zavart akkor éreztem, amikor a katolikus gimnáziumból elküldtek az első verseskötetem miatt, ugyanabból a kötetből viszont az evangélikus lelkésznő barátnőm prédikált.

Három egyházi – katolikus, református és evangélikus – gimnáziumból rúgtak ki, mint tanárt, vagy nem hosszabbították meg a szerződésed, a Kossuth Rádióban a rádió pályázatára írt pornográfnak titulált hangjátékodat hónapokig tologatták, míg a hajnali egy órás műsorsávban le merték hozni. Kitiltanak, letiltanak: külön erre gyúrsz vagy meglep?

Nem gyúrok rá, de most már nem lep meg. Tízéves korom óta üldöz, hogy akárhova beteszem a lábam, ott botrányhőssé válok. Mindig úgy élem meg, hogy a fal mellett közlekedem, és mégis. Aztán rájöttem, hogy ez egy katalizátor-szerep: belépek valahova, és felgyorsulnak az események. Eleinte nagyon zavart, közel 20 év kellett hozzá, hogy elfogadjam, hogy ez egy hivatás, elhívás. Tegnap a drámaórán a gyerekekkel pont arról beszélgettünk, hogy a művészet akkor művészet, ha kirángatom a többieket a komfortzónából és magam, a művész is kikerülök onnét.

Egy pár évvel ezelőtti véleménycikkedben azt írod: „Lehet, hogy egy-egy diák az egyházi középiskola hatására lesz gyakorló hívő, de a többségük 'istenmérgezéssel' érettségizik". Nem a megbántottság beszél belőled a kirúgások miatt?

Nem gondolom, ezt akkor is így láttam, amikor ott tanítottam. Ezekben az iskolákban a gyerekek kultúrkeresztyénséget kapnak, de nem hitet. Lehet, hogy azért nem, mert ez ugyanolyan „törésmodellel" működik, mint minden más. Először el kell veszítened, amit kisgyerekként tanultál, hogy eljuss a sajátodra. Egy tanítványom a liturgia szerint közösen kimondott „én ezt hiszem és vallom" helyett következetesen azt suttogta mellettem: „nem hiszem". Azt gondoltam, hogy neki még van esélye, hogy saját hitre térjen. Megértem azokat a lelkipásztorokat, akik pásztorkutyaként viselkednek és halálos rettegésben élnek, hogy a báránykái el fognak veszni, és ezért jól a bokájukba harapnak, ha nem arra mennek, mint amerre a többi. Hogy jaj, mi van, ha például a gyerek sátánista zenét hallgat, akkor inkább egyáltalán ne hallgasson rockzenét, vagy, hogy jaj, csúnya dolgot láthat a tévében, akkor inkább egyáltalán ne nézzen tévét. A katolikus iskolában egy kislány komolyan megkérdezte tőlem, hogy ha festi a körmét, akkor el fog kárhozni? Ezt pedig valaki mondta neki. És akkor mi mást tehettem volna, mint hogy elkezdtünk arról beszélgetni, hogy is áll az Isten hozzánk. A Lónyay Református Gimnáziumban megkérdeztem a gyerekeket, hogy mi a különbség aközött, hogy „a Nagytestvér figyel" vagy, hogy „Isten szeme mindent lát". Hatodik éve jártak egyházi iskolába, és nem tudták, hogy mi a különbség: hogy egy szerető szem néz, vagy egy kontrolláló? Sírva jöttem ki az osztályból. Olyanról sem hallottak, hogy ha én holnap elmegyek és leprásokat gyógyítok, Isten nem szeret jobban, és ha én holnap elmegyek és eladom a testem, akkor nem szeret kevésbé. Mert Isten önmagunkért szeret, nem a teljesítményünkért. És időn kívüli lévén pontosan tudja, mikor és miben fogok elbukni, ez mégsem befolyásolja abban, hogy tökéletesen elfogadjon.

Te is jártál gyermekkorodban hittanra és ifire, hogyan harcoltad meg a saját hited?

Sokat számított, hogy a szüleim nem köteleztek rá. Nyolcéves voltam, amikor Anya megkérdezte, hogy volna-e kedvünk megnézni azt a református gyülekezetet, ahol felnőtt, és mi ott ragadtunk a Gyulai Pál utcai közösségben, Farkas Jóska bácsinál. Másrészt ott benne volt a levegőben, hogy nincs tragédia vagy kárhozat, ha te elkezdesz kételkedni, vagy elhagyod a hitet, mert érezhető volt a bizalom, hogy ezt a harcot mindenkinek meg kell harcolnia. Szabadságot tanultam ebben a gyülekezetben: hogy bármit kérdezhetek. Amikor megismerkedtem a keresztyénséggel, először Jézust fogadtam el, de Istent nem. Aztán 14 évesen eljutottam oda, hogy ha Jézus halott lenne, nem lenne ekkora hatása. Ha pedig él, akkor meg lehet őt találni, és akkor elkezdtem őt nagyon keresni.

Ez a keresés intellektuális szálon futott?

Igen, illetve volt bennem egy erős vonzalom, hogy nekem ez a Jézus-figura kell. Jó hosszan vergődtem. Volt egy barátnőm a gyüliben, aki elmesélte, hogy neki ezt vagy azt mondta Isten, én meg irigykedtem: nekem miért nem mond semmit? Egy hónapig szenvedtem, aztán egy ilyen kérdésre, Isten teljesen egyértelműen, a belső hang útján szóba állt velem. A megtérés olyan pillanat, amikor mozgásba lendül minden, kigyúlnak a fények, mint amikor nem tudjuk, miért nem működik valami, aztán bedugjuk a konnektorba, és minden megy magától. A másik fontos mozzanat, hogy tudtam, hogy az emberi változás nagyon lassan megy végbe, velem pedig ez az egész egy pillanat alatt lejátszódott, és úgyis maradt mindmáig. A szeretet került középpontba, és számított, hogy olyan helyre jártam, ahol az volt kitéve az úrasztala fölött: „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem" (Ján 6,37) és hogy Jóska bácsi alapigéje az volt: az „Isten szeretet" (1 Jn 4,8). Az Istennek ez az oldala maradt meg, ha meg olyan gyülekezetbe járok, ahol a kárhozattal fenyegetnek, akkor a félelem lenne az alapérzés.

Sosem vesztetted el a hited? Milyen történések hatására erősödik vagy gyengül?

Sok mindent megkérdőjeleztem az évek során, de soha nem vesztettem el azt a 14 éves koromban átélt alapélményt, hogy az Isten szeretet és hogy erre hívott el. Ez egy 25 éves kapcsolat, és mint minden kapcsolatban, van, hogy közelebb, és van, hogy távolabb kerülök Istentől. Kamaszkoromban eltávolodtam, aztán volt egy erősen fundamentalista korszakom. Mint egy párkapcsolatban, a lábvíz a legveszélyesebb időszak nekem, és nem az, amikor repülnek a tányérok, mert a krízisnek megvan az esélye, hogy közelebb kerülsz. Ilyen krízis volt anyukám halála. Én még úgy nem átkozódtam. Hogy nem volt semmilyen emberi magyarázata, hogy az anyám szenved, és emlékszem, hogy kiabáltam Istennel magamban, hogy „ezt Te csinálod, ezt Te csinálod"! A halál maga ugyanakkor annyira transzcendens volt, hogy amikor Anya átlépett, úgy éreztem, hogy beteszem a lábam az ajtórésbe, hogy még egy kicsit belássak, mielőtt becsukódik az ajtó. És nem tudom, hogy mi van a halállal, de elmúlt a dühöm, és nem Anya halála miatt, hanem amiatt sírtam, hogy jogtalanul vádoltam Istent.

Csak a feltámadást ne! című írásodban a gyermekkori hitedhez hasonlóan azt mondod, hogy Jézusban minden elfogadható, érthető, csak a feltámadás nem. Húsvét című versedben Jézus utazik a buszon, de az elbeszélő nem ismeri fel, sőt a lábára tapos.

A názáreti rabbi, a laza ruhás hippi vonzó tud lenni, de abban a pillanatban, amikor azt mondom, hogy isteni esszencia van ebben a rokonszenves ifjú punkban, aki feltámadt, ergo él, akkor mindenki visszaretten, aki nem hívő, ez botránykő nekik. Pedig pont ez a lényeg, hogy ha tényleg meghalt, akkor minden érvénytelen. Jézus azért utazik a buszon, mert él, és bárhol szembe tud jönni, és mindig fájdalmat okozol neki, mert egy trampli vagy, ember vagy, de ő mindig megbocsát.

Húsvéti igénk a „Ti vagytok erre a tanúk" (Lukács 24,48). Megélsz hasonlót?

Tanúnak érzem magam, nem mentem el Jézus mellett, megtaláltuk egymást, és azóta nem tudok úgy tenni, mintha ez az egész ne volna igaz. Bármikor azt tudod mondani, hogy ez nem Ő volt, viszont bármikor fel tudod ismerni, hogy ez Ő volt. Egyértelműen jött az életembe és nem lettem általa kevésbé szabad, ami az én életemben az egyik legfontosabb. Amikor az igazság benned van, vagy te vagy az igazságban, akkor az szabadságot ad.

„A versben és imádságban mindent szabad" – írod egy helyütt. Ennyire hasonlók lennének?

A vers számomra nagyon hasonló az imához, a megtérésemkor kezdtem verset írni, nekem nem kérdés, hogy ezt az ajándékot Istentől kaptam. De nem propagandaverseket írok Jézus PR-eseként, hanem hitelesen mondom el a kapcsolatomat az élettel. Nagyon erős az élmény számomra, hogy „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28). Nem tudsz kikerülni belőle, és ezért elképesztő szabadságod van. Ezt érzem a versben is. Egy dolgot nem szabad tennem: hazudni. Ahogy az imádságban sem. Persze sosem tudunk teljesen őszinték lenni önmagunkhoz sem. Sokszor megéltem már, hogy a versek igazabbak, mint az én tudatom.

Az 1973-ban született Kiss Judit Ágnes igazi diplomahalmozó: az ELTE magyar szaka mellett oboistának és drámatanárnak is tanult. Első verseskötete Irgalmasvérnő címmel jelent meg 2006-ban és zajos sikert aratott. Azóta írt prózát (A keresztanya – Szomor Veron történetei), tavaly jelent meg negyedik verseskötete, a Koncentrikus korok. Az írás mellett színházcsináló, jelenleg a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában tanít. Számos díjjal jutalmazták, köztük Artisjus és József Attila-díjjal. Református, a Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezetbe jár.

Sindelyes Dóra
Fotó: Sereg Krisztián