Még csak néhány rövid nap van hátra az Emberfia életéből, valamennyi találkozásnak és szóváltásnak különös súlya látszik lenni, nagy kérdések merülnek fel, amelyeket meg kellene válaszolni, el kellene oszlatni a homályt valahogy.

De nem, nem ez történik, a messiási hatalomra irányuló, életbevágó kérdés – „Ki adta neked ezt a hatalmat?” – ott marad a levegőben, mintha csak könnyű elmejáték szakadna meg. A templom megtisztításának erőteljes tette, ami sokkal inkább valamiféle kataklizmához, semmint egy kétséges komolyságú, szenvedélyes férfi pillanatnyi kiborulásához fogható, ez a sodró bekövetkezése valamiféle, forrását fölfedni nem akaró ítéletnek, kérdéseket szül. És kihez forduljunk, ha nem az erejét megmutató, végtére is nem érdektelen tanítóhoz?

A szenvedés hetében, röviddel eltávozása előtt, illusztris vallási vezetők társaságában Jézus gyanúba keveri a nyelvet: lehetetlennek látja a megmagyarázható körébe bevonni saját személyét. Félelem fog el, ha Isten csöndbe burkolózik, de nem azért, mert hallgat, hanem mert elhatározza, hogy néma marad, és ez egészen más.

Ha Isten néma, ha visszhangtalan az Ég, márpedig időről időre valóban süket csend árad a magasból, nos akkor az ember léte, a személyes létezés magamon túlmutató értelme azonnal kétségessé válik, önmagam szemében a legkivált. Nem a Történelem, dehogy, még kevésbé az uralmi projektumok: ezek mind sürgetőnek, nagyszabásúnak bizonyulnak, és menthetetlenül az ember fölé nőnek. Nincsenek jelentős tettek, amelyeknek ne volnának áldozatai, mondjuk anonim gyilkosok rezignált eleganciájával.

A „Nem mondom meg!” kemény szentenciájánál aligha van iszonyatosabb. Nem mondja meg, nem azért, mert nem tudja, vagy mert nincs válasz, hanem mert üres a szó, jelentés nélküli a mondat, a halál lehelete árad a beszédből, ami őt megszólítja. Az „Isten nevét hiába fel ne vedd!” parancsolata a nyelv egészére érvényes, magára a szóra és a szóhasználatra: a Másik valódi megszólítása lehetetlen önmagunk visszatartása és biztonságba helyezése árán.      

„Nem mondom meg!”, ez a legteljesebben emberi mondata Jézusnak mégsem a világtól elforduló, halálba induló Emberfia végrendelete, a kérlelhetetlenül kemény kijelentést ugyanis önmaga felmutatása követi, a beteljesítő tiszta tett, aminek a hatálya alól senki nem vonhatja ki magát. Megcselekszi önmagát, életténnyé válik, visszavonhatatlanul. Nem mondom meg, nem szolgáltatom ki magam a magyarázatok sokféleségének, de íme, véghez viszem. Addig a pontig, ahol én és az Atya egy vagyok. Gyertek, nézzetek. Aki látott engem, látta az Atyát.  Annak a magasságban lakozó – legyen áldott! – megmutatta magát.

Ki látott engem?

Visky András

Szelíden, szamárcsikón ülve. "A békesség városában nincs békesség, a rend, ha nem a Léleké, csak ritkán szavatolja" – Visky András első írása, virágvasárnapon.

 

Tavaszi munkák a szőlőben. Illúziótlan, tömör, fokozhatatlan drámaiságú írásmű, az evangéliumi elbeszélés legmagasabb pontjai közül, a borzalmak borzalma – Visky András húsvéti gondolatfűzérében a szőlőművesek példázatáról. Harmadik nap.

 

Nem a holtaké. A puszta ismeret, az Írásé is: nos az még önmagában tévelygés. Jézus különbséget tesz az Írással és (az) Istennel fenntartott kapcsolat között – negyedik nap.

 

Azon az éjszakán. A tizenegyek bizony elérhetetlen magasságban vannak, szépséges fény ragyogja körül őket, Júdást viszont mindenestől fogva érzékelem. Nagycsütörtök.

 

Halott Krisztus. Krisztus vajúdása az ember feltámadását szüli meg, az ember vajúdása a halott Krisztust – nagypénteken.

 

Szombat van, örülni kellene. Nem tudtam, hogy az élettelen test hiánya mérhetetlenül súlyosabb magánál a testnél – nagyszombat.

 

Egyetlen idegen. Azután a Megbocsátás szólított vissza, halandó Isten, a halhatatlanba – húsvétvasárnap.