Mi hívta életre ezt a dokumentumot és miért tartották fontosnak, hogy az egyházkerület után a Zsinatnak is elfogadásra ajánlják?

Az intézményünk elsődleges feladata, hogy komplex, minél teljesebb körű és magasabb színvonalú ellátást biztosítson halmozottan fogyatékos gyerekek számára. Emellett egy önként vállalt missziót is végzünk: a társadalmi szemlélet formálását tűztük ki célul. Azt gondoljuk, hogy az ilyesmit mindig először a saját közegünkben kell kezdeni, nagyon fontosnak tartjuk, hogy a saját gyülekezeteink befogadóak legyenek. Nemcsak azért, mert esetleg van – például a nagytemplominak is – egy fogyatékosokat segítő intézménye, hanem mert meggyőződésünk: minden gyülekezet hasznára válik, ha nem egy kirekesztő szemléletet valósít meg, hanem minél szélesebb rétegeket fogad be. Mi elsősorban a fogyatékos emberekre gondolunk, de ez nemcsak rájuk értendő, hanem általában bármilyen marginális helyzetben lévő emberekre is vonatkozik.

A szövegbe a huszonöt éve működő otthonban szerzett tapasztalatok is beépültek?

Valóban, ebben az állásfoglalásban van némi részünk nekünk is. Többen beszélgettünk arról, hogy a gyülekezetek tökéletesen leképezik azt a magyarországi helyzetet, amiben ezek a családok nagyon kirekesztetteknek érzik magukat. Nagyon hamar megélik azt, hogy úgy tekintenek rájuk – egyszer egy szülő fogalmazott így –, mintha a Marsról jöttek volna. Ők is, nemcsak a gyerekük, sőt az egész család egy „furcsa elkerülendő valami”. Ez nincs rendjén. Miért is kellene ezeket az embereket kirekeszteni? Egy társadalom attól lesz élhető, hogy sokszínű, nagyon sokféle érték tevődik össze benne. Az a gondolat eredményezte ezt a dokumentumot, hogy gyülekezeteinkben megvalósuljon a befogadó szemlélet, sokszínű létezés jöjjön létre, amitől a közösség sokkal értékesebb lehet. Egy kicsit szakmai szemmel is végignéztük, mik azok a pontok, ahol tudjuk ezt segíteni, mik azok a feladataink az akadálymentesítés területén, amiket el kell végezni.

A „fogyatékos emberek” meghatározás mellett több kifejezést is ismerünk. Melyik a megfelelő, a hivatalos?

A megnevezésre nézve nincs konszenzus, a fogyatékos ember megnevezés az általános. A fogyatékkal élő ember kifejezésre maguk az érintettek mondják: kikérik maguknak, ők nem a fogyatékkal élnek együtt, hanem a házastársukkal, a kutyájukkal. Valaki a sérült kifejezést használja, valaki ezt nem fogadja el, hiszen a sérült szó magáról a biológiai sérülésről szól. A fogyatékosság mindenképpen egy deficitorientált kifejezés, ami a hiányosságot hangsúlyozza. Akadályozott embereknek is szoktuk nevezni a fogyatékosokat, a szakmabeliek számára ez a kifejezés lenne elfogadható, de – talán a körülményessége miatt – Magyarországon nem terjedt el. Ez a kifejezés felvázolja azt a kontextust, amiben nemcsak a fogyatékos ember van benne, tehát nem az ő egyéni szociális problémája a fogyatékosság. Ebben benne van, hogy vannak akadályok, amelyeknek elhárítása nem egyedül az ő dolga. Az akadálymentesítésben mindannyiunknak van feladatunk. Az akadályok kapcsán persze a lépcsők, rámpák, liftek jutnak eszünkbe, de ez ennél sokkal több. A probléma nem itt kezdődik. A fizikai akadálymentesítést – aminek részei a felsoroltak is –, meg kell, hogy előzze egyfajta lelki, szellemi, mentális akadálymentesítés. Ennek lényege, hogy a saját fejemben bontom le azokat az akadályokat, falakat, amik elválasztanak. Például: mi az a működésünkben, ami miatt nem jár templomba egy értelmi fogyatékos gyermeket nevelő család, egy hallássérült, egy látássérült vagy egy mozgáskorlátozott? Lehet, hogy ezzel fájdalmasabb szembesülni, mint a rámpák hiányával, de ezen is dolgoznunk kell.

Pötyi és Pille – mese az igaz barátságról

November 28-án az Immánuel Otthon és Iskola, a Kölcsey Ferenc Református Gyakorló Általános Iskola és a Kinizsi Pál Általános Iskola tanulói ismét bemutatták nagyközönség előtt a Pötyi és Pille című zenés mesejátékukat a debreceni Vasutas Művelődési Házban.

Pötyi és Pille története az igaz barátságról, az elfogadásról és a feltétel nélküli szeretetről szól. Bemutatja, hogy két ember között nem lehet olyan akadály, amit ne lehetne leküzdeni. A mese olyan attribútumokat, gondolatokat mutat be, amelyek a fogyatékos emberek világnapjának igazi üzenetei lehetnek, és mindezt gyermeknyelven, zenés-énekes módon elmesélve.

A Pötyi és Pille egy csodálatos tanmese a sokféleségről és az elfogadásról, és mindez nem csak az elmesélt történetben, hanem a színpadon is élővé válik. Az egészséges és fogyatékos gyermekek együtt elevenítik meg az előadást, segítik egymást, felemelik egymást, miközben jól érzik magukat és lebontják azokat a láthatatlan falakat, amelyeket sokszor észrevétlenül építenek fel az emberek egymás között. Ennek azonban nincs helye sem a gyermekek, sem a felnőttek világában, hiszen mindannyian emberek vagyunk, csupán mást kaptunk az Úrtól.

A teljes cikk a tiszántúli egyházkerület honlapján olvasható. Szerző: Pálóczi Alexandra - Szirák Sára 

Miért gondolták úgy a készítők, hogy a dokumentumhoz egy kommentár is készüljön?

Az egész állásfoglalás bibliai alapon szembesít azzal, hogy Isten előtt egyformák vagyunk. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy az első akadálymentesítő tulajdonképpen maga Krisztus volt, aki megszüntette azt az áthidalhatatlan akadályt, ami ember és ember, Isten és ember között volt. Mivel nekünk már akadálymentes utunk van Krisztus által Istenhez, ezért nekünk is meg kell tenni a magunk területén az akadálymentesítést, amivel a fogyatékos emberek útja – akiknek pillanatnyilag nem akadálymentes – azzá válhat. Olyan konkrétumokra gondolunk, mint hogy végignézzük az egyes fogyatékosságra jellemző specifikumokat.

Mondana néhány példát?

Tudjuk azt, hogy egy fogyatékos ember viselkedése nem feltétlenül az elvárásoknak megfelelő. Ezt vajon tudjuk-e tolerálni gyülekezeti szinten? El tudjuk-e fogadni, hogy az autista a pad szélére üljön be, holott az a hely több száz éve a családunké? Egy nagyon egyszerű istentiszteleti rend kézbeadásával segíthetjük őt, hogy tudja, mi fog következni, ne érje meglepetés. Egy értelmi fogyatékos számára leegyszerűsítve, esetleg képi kommunikációval segítve adhatjuk át az igehirdetés üzenetét, ami így értelmezhetővé válik számára. Vagy egyszerűen csak nem gúnyoljuk ki azért, mert ő hangosabban mondja a Miatyánkot, esetleg látványosabban, hangosabban éli meg a hitét. A gyerekfoglalkozásokon lehet arról beszélni, hogy miért mások a fogyatékos gyerekek. Egy látássérült számára segítség, ha van a gyülekezetben braille írású énekfüzet, Biblia. Hasonló segítség egy hallássérült számára, ha jeltolmácsolás vehető igénybe. A lényeg, hogy a fogyatékos és annak családja ne érezze kirekesztve magát. Egy kicsit erről, és ennek bibliai alátámasztásáról szól a most elfogadott állásfoglalás.

Gondolkoztak azon, hogy összegyűjtsenek minderről gyakorlati tanácsokat is?

Van egy kiadvány, amely röviden összefoglalja, mit illik tudni a fogyatékos személyek jelenlétével kapcsolatban. Például nyugodtan merjük azt mondani egy vak embernek, hogy viszontlátásra, ne jöjjünk zavarba. Merjünk természetesen beszélni az életéről, ne féljünk attól, hogy ez neki biztosan kínos. Ha neki kínos, akkor úgy is szól. Ne legyenek tabuk, ahogy a gyerekeknél sincsenek. Ők eleve sokkal természetesebben tudják ezt elfogadni, tanulhatnánk tőlük. Jó látni –amikor az Immánuelbe járó gyerekek és a Kölcsey iskola gyerekei közös programon vesznek részt –, ahogy odamegy a másodikos és megkérdezi: „te miért ülsz abban a kocsiban?” Erre a mi gyerekünk elmondja: „azért, mert nem tudok lábra állni”. Mi már nagyon szofisztikáltak vagyunk, és nem fogjuk ezt megkérdezni. De valahogy jobb lenne, ha természetesebben mernénk odafordulni az egész kérdéshez. Ha nem tudjuk, hogy a vak embert hogyan kell átsegíteni, akkor megkérdezhetjük: „segíthetek-e? Hogyan tudok segíteni?” Ehelyett végiggondoljuk: „igazából nem tudom, akarja-e, hogy segítsek? Nem tudom azt sem, hogyan segítsek. Akkor inkább nem segítek.” Vannak rá példák és van abban koncepció, hogy egyházi elkötelezettségű szakemberek érzékenyítő programokon felkészítést adjanak. Nyilván az ismeretszerzés fontos, azaz legyen valami tudásom arról, hogy a fogyatékos ember hogyan éli meg fogyatékosságát, de ez a tudás nem feltétlen mentális, hanem tapasztalati tudás legyen. Ebben lenne felelősségünk és feladatunk a gyülekezetek felé.

Mit tapasztal a gyülekezet terén a fogyatékossággal kapcsolatban?

Egy lelkész mondata jut eszembe, aki éppen egy nagy templomfelújításban volt, és én rákérdeztem: rehabilitációs mérnököt bevon-e a munkába? „Miért vonna be? – válaszolta. – Ha nincs három markos legény egy gyülekezetben, aki beemelje a mozgássérült embert, akkor ott ette meg a fene azt a gyülekezetet.” Egyfelől teljesen igaza van. Szerintem azonban hasonló helyzetben ő se szeretné, ha állandóan jobbra-balra kellene nézni, hogy érkezik-e az a három markos legény, hanem szeretne egyedül bemenni a templomba. Nagyon fontos, hogy a fogyatékosok ne legyenek kiszolgáltatva másoknak, joguk van ahhoz, hogy ugyanolyan módon élvezhessék ugyanazokat a dolgokat, amit mások is. Sokszor azt látom, hogy a keresztyén altruizmus, segíteni vágyás, a nagy jócselekedetekre való törekvés képezi az akadályát annak, hogy ezt felismerjük, biztosítsuk és elhárítsuk az akadályokat.

Ez a hozzáállás össztársadalmi szinten is jellemző.

A fogyatékos emberekkel kapcsolatban leginkább az a kép él bennünk, hogy ők gondoskodásra, segítségre, törődésre, sajnálatra szoruló emberek. Nem egy partneri viszony jut az eszünkbe, melyben mi ugyanúgy kapunk tőlük, ahogyan ők kapnak tőlünk (mint egy egészséges kapcsolatban), hanem mindig az, hogy mi adunk, és ezzel kielégítjük saját keresztyén altruizmusunkat. Abba sose gondolunk bele, hogy vajon nekik jó-e, hogy mindig csak elfogadnak és nincs meg az az élményük, hogy ők adhatnak másoknak. A működésünkben fontosak az ilyen mozzanatok: a kórusunk idősotthonokban szolgál, szoktunk hajléktalanoknak sütni. Ezzel azt biztosítjuk, hogy a fogyatékosok életében is legyen meg az egészséges egyensúly: egyszer kapnak, máskor adnak.

Érzékenyítő megmozdulás
Érzékenyítő flashmobot szervezett a Magyar Református Szeretetszolgálat december 2-án délután a Vörösmarty téri adventi vásáron. A fogyatékkal élők világnapjához kapcsolódva az ország különböző területéről mintegy háromszáz fogyatékos és kísérője érkezett a térre, ahol önkéntesekkel közösen ajándékot és teát osztottak a vásáron résztvevőknek, valamint néhány árusnak besegítettek árulni. A fogyatékkal élők a Vad Fruttik zenekar Lehetek én is című számára közös táncot mutattak be.

Tíz év múlva mit szeretne maga körül látni a fogyatékosok helyzetével kapcsolatosan?

Néhányan azok közül, akik a gyakorló iskola diákjaiként részt vettek velünk közös programon, visszajönnek gyógypedagógusként és elmondják: jó élményként emlékeznek a találkozásunkra. Hiszek abban, hogy a gyerekek mindenféle különösebb metódus, „fifika”, felkészülés nélkül, egyszerűen attól, hogy engedjük őket együtt lenni spontán helyzetekben, jól viszonyulnak a fogyatékossághoz. Sok ilyenfajta találkozás kell kiskorban, és természetesen ezeket a folyamatokat segíteni kell. Ezért van nagy jelentősége az inkluzív nevelésnek, az integrációnak. Azt hiszem, akinek gyerekként volt egy ilyen tapasztalati élménye, felnőttként nem lesz elutasító. Tanárként, ha az osztályába egy fogyatékos gyereket kell felvenni, nyilván ő is látja ennek a súlyát, ő is körbe fogja járni a kérdést, de nem zárkózik el tőle eleve. Remélem, hogy nyitottak lesznek, és befogadóak, és nem történhet majd meg az, hogy egy csak érzékszervi, csak mozgásszervi sérült gyerek nem integrálódik, mert nem befogadóak az iskolák. Azt gondolom, hogy mindenképpen el fog indulni ez a folyamat. Nagyon hiszek abban, hogy az emberek taníthatóak saját élményű tapasztalásokkal, ezért nagyon jó, hogy egyre több szimulátoros helyzettel, érzékenyítő programmal érzékenyítünk. A jézusi tanítás azt, hogy mindenki számára legyen nyitva a templom ajtaja fizikailag és szimbolikusan is. Pozitív változás akkor lesz ebben, ha mindannyian elhisszük: ha nem is ez a munkánk, ha családilag nem is vagyunk érintettek, attól még ez nem egy tőlünk függetlenül zajló dolog.

Telepóczki Márta, fotó: Barcza János