„Isten azt akarja, hogy a legnagyobb kitartással, mindenkor, minden helyen és helyzetben és minden dologban emeljük fel imádságunkat Istenhez, hogy mindent Őtőle várjunk, mindenért Őt dicsőítsük, mivel Ő minduntalan okot is ad nekünk arra, hogy Őt magasztaljuk és imádjuk!" (Institutio III 20,28)

Gyermekkorom legmeghatározóbb élményei közé tartoznak azok a pillanatok, amikor édesanyám karjai közé vett, imára kulcsolta kezeim és dúdolázta azokat a gyermeki imádságokat, amelyek életem végéig megmaradnak. Kezdetben csak figyeltem, részemről aprócska gyermeki lélegzetvétel volt hallható csupán, a test és lélek lélegzetvétele. Mi az imádság? - kérdezik sokan. Számomra az élet lélegzetvételét jelenti, mely nagyon fontos a hitélet egészséges fejlődéséhez. Ha a biológiai légzéshez tüdőre van szükség, akkor az imádság elengedhetetlen szerve a szív. Ha van szív akkor van imádság is. Nem kell hozzá intelligencia, nem kell hozzá megfelelő műveltség, mint ahogyan azt egyesek Jézus korábban gondolták, akik leértékelve az imádságot, személyes vallásos mutogatására használták fel. Azért álltak a zsinagógákban és a forgalmas tereken imádkozva, hogy az arra menők lássák őket. Az ilyen imádság Isten szemében nem imádság, mert nem hozzá szól és nem Őt keresi, hanem az embereket akarja elbűvölni. Az imádság tehát Istent keresi, felé irányul, valamit meg akarok osztani vele, valamit elakarok mondani neki, amitől könnyebb leszek. Az imádság által Isten közelébe kerülök, ahol a szeráfok és a kérubok zengik: "Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével" (És. 6:3). Ez a legszentebb hely, ahol le kell vetni a sarunkat, leplezetlenül, mezítelenül borulunk le előtte és maradunk az Ő szent arca előtt. Innen indulunk belsőleg megtisztulva és meggyógyulva, felfrissülve és megerősödve környezetünkbe új áldással, mint Mózes, amikor sugárzó arccal lejött a hegyről.

Az imádság helye. "Te pedig menj be a te belső szobádba." A szentírás arra tanít, hogy ne a nyilvános helyeken imádkozzunk, mint a farizeusok. Húzódjunk vissza a társaságból Isten csendességébe, a színe elé, hogy csak az Atyával legyünk együtt. Mi, az ő gyermekei közvetlen viszonyban lehetünk vele, az imádkozó a meghallgatóval. Az imádság arról tanúskodik, hogy van kapcsolatunk, van életünk Istennel.

Az imádság veszedelme. A Sátán életünk minden területére bemenetelt keres, így lényünk legszentebb területére is. A farizeusok bűne az volt, hogy imádkoztak azért, hogy lássák őket ez emberek. Ebbe a hibába ma is sokan beleesnek, ezért figyeljünk jól az Úrra, aki azt mondja, hogy zárjuk be az ajtót. Palesztinában a belső szoba, a kamra, a lakás egyetlen zárt, zárható helyisége volt. Minden nagy imádkozónak volt ilyen szobája. Jézus sokszor elvonul, hogy az Atyával kettesben legyen. A második kísértés a sok beszéd, a hosszú, kívülről betanult vagy felolvasott imák, üres, haszontalan, élet nélküli szavak. Ide soroljuk azt is, amikor az imádkozás alkalmával gondolataink máshol járnak és mint ilyen mindez a lélek távollétét és érdektelenségét mutatja az ima iránt. Aki imádkozik, az könyörög, ezt csak alázattal teheti. Aki imádkozik, hálát ad, tehát tiszteletet ad és dicsőít. Aki imádkozik, bűnei terhét teszi le Isten elé, tehát magábaszáll és bűnbocsánatot kér.

A meghallgatás. Ha egy hivatalhoz egy kérvényt intézünk, akkor a törvények szerint a címzett 30 napon belül köteles válaszolni. Ez vagy megtörténik, vagy nem. Olykor nekünk is várakoznunk kell, de Isten mindig válaszol, mert tudja, hogy nekünk bizonyos fejlődésen kell átesnünk. Ez a várakozás időszaka. A válasz egyúttal parancs. Követjük-e az ő parancsát? Ő a mi Atyánk és Ő tudja, hogy mire van szükségünk, mert mi nála nemcsak meghallgatást, hanem jutalmat is kapunk.

Ámen

Ilonczai Zsombor

A szerző református lelkipásztor, a Szatmári Református Egyházmegye ifjúsági szakelőadója