Mi a böjt eredete?

Gyökerének keresése is értelmezésétől függ. Hogyha definiálnom kellene a böjtölést, nehéz dolgom lenne a sokrétűsége miatt, de biztosan a Szentírásra hagyatkoznék, ahol fokozott, nyomatékosított kapcsolatteremtésként látom a böjtölés lényegülését. Istenhez való teljes odafordulásként és ugyanakkor a külsőségek, a testi szükségletek minimalizálásaként jelenik meg előttem és kifejezetten az ételektől és italoktól való tartózkodásban nyilvánul meg. Ez utóbbi szempontot manapság lehet, hogy újra kellene értelmeznünk kissé; a „földi jók” ugyanis korántsem merülnek ki az étkezésben.  Abban az időben az emberek lelküket böjt útján Isten elé helyezve kérték a megvívandó ütközeteik győzelmét vagy Jézus a küldetésének sikerességét. Jellemzően valóban azért volt ez szükségszerű, hogy az ember mindinkább közeledni legyen képes Istenhez, előre tudjon mozdulni, kilépni teste, illetve szokásai határaiból.

Melyek a böjtölés lelki alapjai, feltételei?

Azt hiszem, a Hegyi Beszéd fejezi ki legjobban, hogyan is kell igazán jól csinálni a böjtölést: „Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.” (Máté 6:16-18)

Mik a böjt fiziológiai, élettani alapjai?

A táplálékbevitel csökkentése során általánosan mondhatjuk, hogy a tápcsatorna nyugalomba helyeződik és a minősége, tehát, hogy mindez jótékony hatású-e, „csupán” attól függ, hogy milyen terjedelemben és milyen intenzitással végezzük. A hosszabb ideig tartó és a szilárd tápláléktól teljesen elhatárolódó böjt során a bőr átmeneti petyhüdtsége, hányinger jelentkezhet, és azoknál, akik inkább nem a lelkük, hanem a testük miatt végzik, valószínű az ingerlékenység, hangulatingadozás jelentkezése. Nekik sokkal nehezebb dolguk van, bár az én értelmezésemben ők valójában nem böjtölnek. A böjtölés nem feltétlenül éhezés, az éhségérzet, személyfüggően, pár nap után elmúlik, mert az éhségérzetért felelős hormonok szintje csökken. Ez nem azt jelenti, hogy nem éhezhetnek a sejtjeink, könnyen veszélybe kerülhet a szervezet, ha túlzott hiányt szenved; nem ajánlható például daganatos megbetegedésben szenvedőknek a böjtölés. A böjt során a májban és az izmokban raktározott glikogén lebontásából szerzik meg a sejtek a működésükhöz szükséges energiát, amikor ezekből jelentős rész a feldolgozásra fordítódik, a zsírokon és fehérjéken a sor, hogy az „elosztóba” kerülve állják a relatíve magasabb szükségét a belőlük történő energianyerésnek. Tartózkodjunk az olyan mértékű böjtöléstől, hogy a szervezet elkezdje az izomfehérjék felhasználását. Talán a legfontosabb itt is, hogy mindenki szeresse megismerni saját határait. A fokozott zsírbontás miatt a zsírbontás anyagcsere termékeinek vérben való felszaporodását gyengeség, hányinger, hányás, légzészavar jelezheti. Az idegrendszeri panaszokat a szénhidrát ellátottság visszaesése okozhatja, a vitaminok, nyomelemek csökkent bevitele izomgyengeséget, székrekedést válthat ki. De ez ne eltántorító legyen, hanem buzdító, hiszen egy egészséges szervezetet jó eséllyel megóv egy odafigyeléssel véghezvitt böjt.

Mondhatjuk-e a lemondást a böjt központi elemének?

Én mondanám, igen! De ez a lemondás továbbra is egy eszközként jelenik meg számomra az egész folyamatot tekintve az Istennel való elmélyülésben.

Mitől lesz a lemondás valódi lemondás?

Ha nem kényszerként, hanem örömmel éljük meg, és útközben nem esik ki fejünkből a valódi célunk. A böjt és a lemondás alapvetően negatív sugallatúnak hat, pedig ez önként vállalt és éppen e jellegéből adódóan lehet lelkesítő és könnyen lehet, hogy akkor vesszük csak észre, hogy mennyire felesleges számunkra valami, amikor már megtanultunk róla lemondani.

Hol vannak a lemondásnak a határai?

Fiziológiásan ott, ahol éppen nem lépünk ki a szervezetünk egészségét még szolgálni képes döntéseink köréből. Biztosan református énem szól belőlem, de nehéz elképzelnem, hogy kizárólag étkezési döntések számítsanak. Az számít, amiről úgy gondoljuk, hogy személyiségünk fejlődéséhez utat teremt. Ha valakinek személyes kapcsolata van Istennel, akkor nem lehet és nem is kell semmiféle skatulyába tenni a böjtölési szokásait (sem). Az pedig egyik félnek sem (sem Istennek, sem embernek) lehet célja, hogy a böjtölő lelki egyensúlyát felborító hatással bomlik meg fizikai kerete a lemondás oltárán. De a lemondás talán egyre szükségszerűbb dolog, és a határok szerencsére messze vannak. Örülhetünk, van terünk.

Hol van az egyensúly a böjt, mint élettani gyakorlat és lelki állapot között?

Azt hiszem, ezt mindenki önmagát megvizsgálva tudja eldönteni.

Beszélhetünk-e bármilyen értelemben rossz böjtről?

Bizonyára igen, bár ez az elszánástól kezdve a lelki vonatkozása miatt gyakran nem számít (feltételezve, hogy egészséges ember csinálja). Mondhatni, lehetetlen megítélni, hogy mi hová vezet. A mai hívő ember nehezebben tud végletekig menni, viszont a kérdésre rögtön a ramadán jutott az eszembe, de erről sajnos nincs elég információ a birtokomban. Sokszor hallani, hogy túlzott szerepet tulajdonítunk a pszichének, például a pszichoszomatikus megbetegedéseknél, de ez nagyvonalú állítás. Könnyedén elképzelhető, hogy valóban jobb lesz valami, ha elhisszük róla, tehát ha valaki jó alapon indul el, nem kell nagyon félteni.

Mi a különbség a diéta, a fogyókúra, a tisztítókúra, valamint a böjt között?

Teljesség igényét mellőzve: elsősorban az irányultságában. A böjt vallásos meggyőződésen, a többi a biológiai funkcióink optimalizálásán alapszik. A böjtnek magasztos céljai vannak, lehetnek, nemcsak a testre korlátozódik.

Életkorilag változnak-e a böjt szabályai? Máshogyan kell-e böjtölnie egy fiatalnak és egy idősnek?

Az alapot, lelki vonatkozását tekintve természetesen nem, a testi oldalában, ahogy jobban kell figyelni a folyadékbevitelre is az idősebbeknél, úgy az étkezésnél is óvatosabbnak kell lenni. Az optimális tápanyagellátásra vonatkozó étkezési ajánlástól lehetőleg kevésbé térjünk el, a betegségek előszobáját ne zsugorítsuk le nekik.

Vannak-e szabályai a böjt befejezésének?

Ahogy a piramisról lesétálni könnyebb, mint azt felépíteni, a szervezet működésének visszahangolása is nehezebb feladat, ezért van néhány irányelv, amit érdemes fontolgatni. Fokozatosság ez első és talán legglobálisabb, a sóbevitelnél kifejezetten (az ödémásodást elkerülendő), célszerű még kerülni a húsokat, annyit igyunk amennyit korábban (naponta legalább két litert), ideális a gyógytea vagy víz, majd a hozzáadott cukortól mentes gyümölcslevek. Pár nap után a szilárdhoz közelítve fontos az alapos rágás, és ahogy általában is javallt, az étkezésre figyelés. Az evés utáni sétákat váltsa most fel az – evés utáni – pihenés utáni mozgás. Amitől ódzkodjunk: az alkohol, a kávé és a fekete tea fogyasztása, szélsőséges hőmérsékletű ételek, italok.

Van-e különbség a református és a katolikus böjtölés között?

Több katolikus barátom mesélte, hogy katolikus iskolába során könnyű volt odafigyelni erre, mert ott a menzán szinte minden pénteken tartózkodtak a húsevéstől. Nálunk ilyet én nem tapasztaltam, sőt ahogy Édesapám mondaná: „Ők betartják, mi meg nem.”. A közvélemény szerint nincs is mit betartanunk. A reformátusság talán inkább még el is utasítja a böjtölést, mondván „mi tartózkodunk az efféle szabályoktól és külsőségektől”. Persze ez így elég szélsőségesen hangzik és a böjt egyáltalán nem külsőség, de könnyen válhat azzá és valóban elvétve találkozunk református böjtölőkkel. Talán félünk attól, hogy ma is intézményesítik a böjtölést és kiforgatják eredeti jelentéséből, mint a Hegyi Beszédben? Valószínű. Mi inkább elvonatkoztatunk a táplálkozásbeli vonaltól, inkább általánosan a földi örömöktől és mértéktelenségtől tartózkodunk. Olyan nagy ez a változás, ma egy öt éves lányka is elgondolkozik, hogy letegye-e apa telefonját, ha elkészült az ebéd. Tehát ma már nem feltétlenül kézenfekvő, talán kevés is a táplálkozásunk terén böjtölni.

Esetleg tudunk-e reformátorok viszonyáról a böjthöz, esetleg „híres” böjtölőkről?

Eszembe csak Kálvin jut, akit akár ’böjtkritikusként’ is emlegethetünk, éppen azért mert számára fontos volt az igazán Istenre fókuszáló, megbánáson és megtisztuláson alapuló böjt. Legalább annyira, mint, hogy tartózkodjunk a túlzott fölmagasztalásától, attól nem leszünk nemesebb emberek, hogy negyven napig böjtölünk.

Reformatus.hu

Aki válaszolt. Diviánszky Ágnes Emese vagyok, 22 éves egyetemista. Felsőoktatási tanulmányaimat a Semmelweis Egyetemen folytatom, ahol humánkineziológiát és dietetikát tanulok. Budapestre költözésem előtt a Kálvinista Rómában éltem, ahol a Nagyerdei Református Gyülekezet tagja vagyok. Most leginkább arra törekszem, hogy jó szakemberré váljak, aki segíteni tud az embereknek a betegségeik enyhítésében is.