„A dzsihád arab szó, erőfeszítést jelent. Két fajtáját különböztetjük meg: a nagy dzsihád az ember belső tökéletesedésre vonatkozó erőfeszítése, hogy jobb ember, jobb hívő, jobb muszlim legyen, jobban szolgálja az Istent azon a helyen és abban az időben, ahova született és ahol dolga van. A fegyveres küzdelmet a kis dzsihád jelenti" – avatta be a jelenlévőket Speidl Bianka a dzsihád jelentésének összetettségébe. Mint mondta, a migrációval kapcsolatban elsősorban nem is az utóbbi, hanem a nagy, belső dzsihád az igazán figyelemre méltó, hiszen a muszlim emberek sokkal elkötelezettebb és erőteljesebb identitástudattal nyilvánulnak meg abban a közegben, amiben léteznek, és elvárják azt, hogy a közeg idomuljon hozzájuk. „Azaz éppen ez a belső dzsihád hordoz magában nagyobb veszélyt, mert nekünk, európaiaknak ez sokkal nehezebben megfogható, identitástudatunk gyengébb, vallásos meggyőződésünk össze sem hasonlítható azzal a tanúságtevő magatartással, ami egy muszlim ember hétköznapjaiban jelen van."

A kereszténység és az iszlám közötti analógiák kapcsán Hodossy-Takács Előd rávilágított arra, hogy merőben más a két vallás kialakulásának kontextusa. Míg Arábia Mohamed születése és élete tájékán olyan vidék, ahol egy új politikai eszme is megszületik a vallás nyomán, addig a korai keresztyénség lojális az államhoz. „Péter első levelének a második fejezetében olvashatjuk, hogy a királyt tiszteld, az Istent féld" – mutatott rá ennek a másfajta viszonyulásnak az alapjára, a „mindennek megvan a helye" elvére. További döntő különbségként emelte ki azt, hogy a korai keresztyének abban az eszkatologikus várakozásban éltek, hogy Krisztus visszajövetele a küszöbön áll, az addig fennmaradó kis időre pedig felesleges politikai ambíciókat táplálniuk. A beszélgetőpartnerek arra is kitértek, hogy az iszlám egy gyakorlat, egy cselekedet és sohasem egy intim közegbe visszaszorítható vallásosság. „Az a muszlim, aki a privát szférába szorítja az istenhitét, gyakorlatilag nem is számít muszlimnak." Azzal érveltek, hogy az iszlám, mint monoteista vallás kifejezetten azért jött létre, hogy az isteni kinyilatkoztatást a maga materiális valóságában megvalósítsa és a hétköznapi gyakorlat az, amiben az iszlám tanai igazán megtestesülnek.

„Míg régebben az emberek egy-két országgal arrébb mentek, ha arra volt szükség, ma kontinenseken át, idegen kultúrákba költöznek, a globalizáció hatására fogalmuk van arról, hogy világ más tájain hogyan zajlik az élet, milyen kényelmet kínál – mutatott rá Speidl Bianka a jelenkori migráció sajátosságaira. – Európa pedig egy igencsak hívogató képet alakított ki magáról." Hodossy-Takács Elődtől megtudtuk, hogy a mai gyakorlattól eltérően a korábbi, már az ókori népmozgások is erősen kontrollálva voltak, a nagypolitika mentén zajlottak, ezzel szemben ma valódi kontroll nélkül tart a migrációs áradat a rendkívül fiatal átlagéletkorú közel-keleti államokból a rendkívül elöregedő Európába.

A DRHE intézetvezetője félelmeink közül a civilizációféltést látja a legerőteljesebbnek. Mint mondta, aggódunk a biztonságunkért, a gazdaságért, hogy megmaradhatnak-e a megszokott körülményeink, de nem általában az európai keresztyénséget féltjük. Beszélgetőtársa hozzátette azt is, hogy az Európába érkező muszlim hátterű migráns tömegek nem dzsihádisták, nem azért jönnek, hogy elfoglalják Európát és háborút vívjanak ellenünk. „Az, hogy ennek megvan az esélye – hívta fel a figyelmünket – , nem miattuk, hanem miattunk áll fenn. Az ugyanis, hogy mi történik az én portámon, az én házamban, az otthonomban, az az én felelősségem." Az orientalista leginkább attól a logikától félti Európát, ami a muszlim emberek öntudatából, szilárd meggyőződéséből fakad, és ami Európából hiányzik. Henri Boulad szerzetes szavait idézve: „...az iszlámnak remek ütőkártya (...), hogy a keresztény hitet hanyatló félben találja, a gyakorlatot pedig szabadesésben. (...) egy legyengült, törékeny, megosztott kereszténységgel találja szemben magát, egy elbukott, tétovázó, önmagában kétkedő Európával."

„A probléma az, hogy nincsenek válaszaink, nem merjük vállalni az ellenérveinket, pedig a muszlimoknak rengeteg tabujuk van, melyekről az európai térben lehet vitatkozni – folytatja érvelését. – Csak minket arra neveltek, hogy a másik ember bántása, ha a saját véleményemet úgy fejtem ki, hogy egy abszolútumra hivatkozva hitet teszek valami mellett. Egy muszlim számára ez nem bántás, hanem alap, és innen kezdődik a párbeszéd." Szerinte a keresztyénségnek lenne üzenete, amihez a muszlimok tudnának kapcsolódni, az iránt tiszteletet mutatni, csak éppen mi vagyunk azok, akik az utolsó kapaszkodókat is elvágjuk az értékeinkhez. „Először is próbáljuk meghatározni magunkat keresztényként és vegyük komolyan az ebből fakadó küldetésünket, éljük meg azt!" – vette vissza a szót a debreceni tanár. A Szentírás egyik leggyakoribb visszatérő felszólítására utalva zárszavában meg is fogalmazta: egy identitásában meggyökerezett, megerősödött keresztyén embernek nem kell félnie.

Szoták Orsolya, fotó: Vargosz